Este vettem magamnak egy kis serranót, friss bagettet, egy üveg száraz vörösbort. Hazamentem, megterítettem magamnak egy tányért, leültem vacsorázni. Balázs Farkas úgy fél óra múlva ért haza, belenézett a hűtőbe.
– És én mit eszek?
– Nem tudom. Nem te akartad, hogy mindenki gondoskodjon magáról?
Összeráncolta a homlokát, elővett egy zacskó fagyasztott pelmenyit, és egy szó nélkül főzni kezdte. Én tovább ettem, élveztem minden falatot.
Eltelt egy hét. Balázs félkész ételeken és házhoz szállításon élt. Én pedig olyasmiket főztem magamnak, amikre mindig vágytam, de korábban nem készítettem, mert ő nem szerette: tengeri herkentyűket, zöldséges rakottakat, könnyű salátákat. Ő pedig az én tányérjaimat bámulta, rosszul leplezett irigységgel.
Péntek este megszólalt:
– Figyelj, nem elég már ez a bohóckodás? Tudsz te kettőnknek is főzni.
– Persze, hogy tudok. Csak nem fogok. Te hoztad a szabályokat.
– De hát csak vicceltem akkor! Most komolyan megsértődtél?
– Dehogy. Egyszerűen elfogadtam, amit ajánlottál.
A hamburgeres dobozt dühösen a szemetesbe vágta, és úgy vonult ki a konyhából, hogy bevágta maga mögött az ajtót.
A szombat az ideges kiabálásával indult a bejáratból, telefon a fülén.
– Anyuék két óra múlva itt lesznek. Főzöl?
Az ágyon ültem, könyvvel a kezemben.
– Nem.
– Hogyhogy nem? Minden szombaton jönnek!
– Tudom. Kilenc éven át álltam szombatonként reggeltől estig a tűzhely mellett. Anyukád egyszer se mondott köszönetet. Innentől ez a te problémád.
– Elment az eszed?
– A legkevésbé sem. Mindenki magáért, emlékszel? A te szüleid, a te felelősséged.
Balázs elfehéredett, sarkon fordult, és nagyot csapott az ajtóval. Hallottam, ahogy a futárszolgálattal veszekszik telefonon, majd csörömpöl a konyhában a lábosokkal.
Amikor csöngettek, már egy szép ruhában voltam, a hajam beállítva, finom sminkkel. Kimentem, köszöntem Mária Juhásznak és az apósomnak, beinvitáltam őket a nappaliba, aztán visszamentem a könyvemhez.
Mária Juhász kiment az étkezőbe. Megállt egy helyben.