Munka után beléptem a lakásba, lerúgtam a cipőmet, és abban a pillanatban éreztem: valami nagyon nincs rendben.
Balázs Farkas a nappali közepén állt, karba font kézzel, az arca feszült volt.
– Beszélnünk kell.
Megdermedtem, a táska még mindig a kezemben lógott.
– Ma este Kornél Papp-pal vacsoráztam – kezdte rögtön, még mielőtt bármit kérdezhettem volna. – Ők a feleségével külön kezelik a pénzügyeiket. Mindenki a saját kiadását fizeti. Korrekt, tiszta, felnőtt dolog.
Lassan felakasztottam a kabátomat.
– Ezzel most mire akarsz kilyukadni?
– A mi közös kasszánk igazságtalan – tört ki belőle. – Én fizetem a lakáshitelt, hatalmas összeget, hónapról hónapra. Te meg a saját pénzedet arra költöd, amire csak jólesik. A civilizált világban mindenki a saját magáért felel. Egyél külön, ruházkodj külön, szórakozz külön. Elegem van abból, hogy mindenkit én tartok el.
Rászegeztem a tekintetem. Láttam rajta, hogy sírást vár. Botrányt. De túl fáradt voltam bármiféle jelenethez.
– Rendben. Holnaptól mindenki a saját számláját rendezi.
Balázs pislogott egyet.
– Vagyis… tényleg beleegyezel?
– Teljes mértékben. Köszönöm, hogy szóba hoztad. Valóban ideje volt rendet rakni.
Kimentem a konyhába, elővettem a hűtőből a salátámat, leültem, és enni kezdtem. Balázs még egy darabig bizonytalanul ácsorgott, aztán elvonult a szobába. Én kinyitottam a laptopot.
Hajnal kettőre kész lett a táblázat. Kilenc év házasság, az összes blokkot, számlát eltettem – ilyen pedáns alkat vagyok. Közüzemi díjak. Benzin az ő autójába – soha életében nem tankolt saját kezűleg. Ajándékok a szüleinek. Gyógyszerek az apjának. Bevásárlások – a kedvenc marhasteakjei, a drága sajtok. Nyaralások, amelyeket egy az egyben én fizettem. A végösszeg elég beszédesre sikerült.
Reggel, amíg ő még aludt, nyitottam egy külön bankszámlát, és az összes pénzt átraktam oda a közös kártyáról. Felhívtam a közös képviseletet, kértem, hogy osszák szét a számlákat névre szólóan. Leállíttattam a prémium tévécsomagját.