— Azért, mert találtam egy sokkal jobb állást. Kétszer annyit fizetnek. Igaz, egy másik városban.
— Másik városban?! — sikította fel az anyós. — Teljesen megbolondultál? És a család? És a ház?
— Miféle család, Zsuzsanna Gál? — fordult felé Henrietta Kelemen. — Az, ahol maguk már gyűjtik a pénzt a férjemnek a lakásra az új feleségnek? Az, ahol én csak egy igavonó állat vagyok, akinek kötelessége magukra dolgozni? Mindent hallottam. Két héttel ezelőtt.
Az anyós arca bíborvörössé vált.
— Te hallgatóztál?!
— Hazajöttem. A saját otthonomba. Illetve… bocsánat, az önök otthonába. Itt semmi sem az enyém. Még a férjem sem: ő is az öné.
A sápadtan álló Dániel Hegyi felé fordult, aki csak tátogott, mint egy partra vetett hal.
— Beadom a válókeresetet. A papírok már az ügyvédnél vannak. Lakást béreltem, holnap Hannával átköltözünk. A lányodat bármikor meglátogathatod, nem fogom akadályozni. A gyerektartás — a fizetésed huszonöt százaléka. És igen, a valódi fizetésedről beszélek, nem arról, amit anyádnak mutogatsz.
— Erre nincs jogod! — visította Zsuzsanna Gál. — Nem viheted el a gyereket! Ő az én unokám!
— Az én kislányom, — javította ki higgadtan Henrietta Kelemen. — És dehogynem vihetem. Én vagyok az anyja. Maga pedig… maga csak a nagymama. Az a nagymama, aki három év alatt egyszer se ment el vele sétálni, nem vitte oviba, nem olvasott neki esti mesét. Maga csak számolni tud. Más pénzét.
Fölállt, és elindult az ajtó felé.
— Henrietta Kelemen, várj már! — tért végre magához Dániel. — Beszéljük meg! Ne dönts így hirtelen!
Henrietta az ajtófélfában állt meg.
— Három év, Dániel. Három éved volt rá, hogy beszélgess velem. Hogy legalább egyszer kiállj mellettem. Hogy férj legyél, ne anyuci kisfiacskája. Lejárt az idő.
— Hová fogsz menni? Miből fogsz élni? — kiáltotta utánamérgezően az anyós.
Henrietta visszafordult, és elmosolyodott. Olyan őszintén, ahogy nagyon rég nem.
— A saját fizetésemből. Abból, ami kétszer annyi. Kétszázötvenezer forint havonta. Mondtam, hogy új munkám van. Csak azt felejtettem el hozzátenni, hogy már egy hónapja ott dolgozom. Távmunkában. Maguk meg annyira el voltak foglalva az én keresetemmel, hogy fel sem tűnt.
Kilépett, és ott hagyta őket a nappali közepén. Anyát és fiát. Az anyóst és a mamának alárendelt fiút. A közös költségvetésükkel együtt, amelyben hirtelen keletkezett egy havi százhúszezer forintos lyuk.
Másnap reggel Henrietta Kelemen és Hanna elköltöztek. Az anyós jelenetet rendezett, próbálta útjukat állni, rendőrséggel fenyegetőzött. Henrietta azonban egyszerűen beszállt a hívott taxiba a két bőrönddel, és elhajtott.
Az új lakás tágas és világos volt. Hanna rohangált szobáról szobára, és lelkesen kiabálta:
— Anya, itt minden olyan szép! Ez most már a mi otthonunk?
— Igen, kicsim. A miénk.
— És apa hol fog lakni?
— Apa a nagymamánál marad. De majd átjön hozzánk látogatóba.
— És a nagymama?
Henrietta elhallgatott, és az ablakon túli parkra nézett.
— A nagymama… a nagymama éli majd a maga életét. Mi pedig a sajátunkat.
A telefon szinte megállás nélkül csengett. Dániel, Zsuzsanna Gál, aztán megint Dániel. Henrietta lenémította a készüléket, és nekilátott berendezni az új életüket. Az első igazán szabad életét.
Egy hét telt el, mire Dánielnek sikerült kiderítenie a címüket, és megjelent. A bejáratnál állt, virágcsokorral és bűnbánó arccal.
— Henrietta, költözzünk vissza. Beszéltem anyával. Belement, hogy odaadja neked a fizetése fele részét.
Henrietta úgy nézett rá, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A saját fizetése felét. Micsoda nagylelkűség.
— Dániel, menj haza. Anyukád vár. Biztos megfőzte már a vacsorádat.
— De én…
— Nem. Egyszerűen nem. Hétvégén eljöhetsz Hannához. A listát, hogy mire van szüksége, elküldöm e-mailben. És igen, a tartásdíjat minden hónap tizenötödikén várom.
Bezárta az ajtót, mielőtt bármit mondhatott volna. A lakásban friss sütemény illata terjengett — Hannával sütit sütöttek. Az első adagot az új otthonukban. Ahol minden az övék volt. Valóban az övék.
A régi lakásban eközben Zsuzsanna Gál a füzet fölé görnyedt. A számok sehogy sem akartak stimmelni. Henrietta jövedelme nélkül a nagyra tartott „családi” kassza széthullóban volt. Kiderült, hogy a nyugdíj és Dániel fizetése alig elég a rezsire és az élelemre. A lakásra félrerakott pénzről le kellett tenni.
— Semmi baj, — morogta, miközben dühösen radírozta, majd újraírogatta a számokat. — Úgyis visszajön. Rá fog jönni, hogy egyedül nem tud megélni, és szépen visszakúszik. Mind visszajönnek.
De Henrietta nem jött vissza. Nem egy hónap, nem két hónap, nem fél év múlva sem. Élt, dolgozott, nevelte a lányát. És ami a legfontosabb: szabad volt. Szabad a mérgező anyóstól, a gyenge férjtől, a megaláztatástól és az állandó ellenőrzéstől.
És minden reggel, amikor a saját lakásában felébredt, és kinézett az ablakon a napsütésre, elmosolyodott. Mert ez a napfény az övé volt. Az ő életére ragyogott.