Otthon engedelmes, halk szavú meny volt, aki minden fillérjét beadta a közös kasszába. De amikor kiküldték vidékre… Ott mintha másik élete lett volna. Szabadnak érezte magát, önállónak, sikeres, magabiztos nőnek.
Volt egy külön bankszámlája, amiről senki sem tudott. Oda folytak be nemcsak a megspórolt napidíjak, hanem az összes bónusz is a sikeres projektek után, amit a céges kártyára kapott. Ráadásul elkezdett mellékben szabadúszó munkákat is vállalni – megvolt hozzá a rutinja és a kapcsolatrendszere.
Egy év alatt tisztességes összeg gyűlt össze azon a titkos számlán. Henrietta Kelemen nézte a számokat a kijelzőn, és a jövőn gondolkodott. A saját jövőjén. És a kislányáén. Zsuzsanna Gál nélkül. És – nagy valószínűséggel – Dániel Hegyi nélkül is.
Az a pillanat, amikor minden átbillent, váratlanul jött el. Henrietta Kelemen egy nappal korábban ért haza egy újabb kiküldetésből. Meg akarta lepni a lányát, nagyon hiányzott neki. Halkan nyitotta ki az ajtót a saját kulcsával, és már a folyosóról meghallotta a nappaliból kiszűrődő hangokat.
– Anyu, nem lehetne, hogy legalább a pénze egy részét visszaadjuk Henriettának? – Dániel hangja volt az. – Tényleg rengeteget dolgozik.
– Elment az eszed? – csattant fel Zsuzsanna Gál. – Mégis minek neki pénz? Semmire sem költ, én etetem, én ruházom. Nekünk kettőnknek sokkal nagyobb szükségünk van rá. Tudod jól, hogy lakást gyűjtök neked.
– De hiszen itt van ez a lakás…
– Ez az enyém marad. Neked meg kell a sajátod. Amikor Henrietta megun, és találsz magadnak egy rendes feleséget, mégis hol fogtok lakni?
Henrietta Kelemen dermedten megállt az előszobában. A szíve olyan erővel kalapált, hogy szinte biztos volt benne, mindjárt meghallják. De ők mit sem sejtve folytatták.
– Anyu, miről beszélsz? Henrietta a feleségem, gyerekünk van…
– Na és aztán? Kit érdekel. Szépen elválsz, aztán találsz mást. Fiatalabbat, csinosabbat. Olyat, aki engem is tud igazán tisztelni, nem csak tetteti, mint ez itt. Azt hiszed, nem látom, hogyan néz rám? De sebaj, hadd dolgozzon csak, hordja haza a pénzt. A többit majd megoldjuk.
– Anyu…
– Elég, Dániel. Én jobban tudom, mi a jó neked. Mindig is tudtam. És lakást veszünk neked ebből a pénzből. Hadd hajtsa csak magát az a szamár, mi meg majd elleszünk szépen.
Henrietta hangtalanul, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és lesietett a lépcsőn. Leült a ház előtt egy padra, és elővette a telefonját. Az ujja nem remegett. Belül különös, jeges üresség terpeszkedett el. Megnyitotta a banki alkalmazást, és ránézett az összegre. Elég. Kezdetnek bőven elég.
Felkereste a barátnője számát, aki az ingatlanszakmában dolgozott.
– Halló, Csilla? Itt Henrietta Kelemen. Emlékszel, meséltél arról a kétszobásról az új építésű házban? Az még megvan kiadásra? Szuper. Meg lehetne nézni holnap? Igen, egyedül megyek. Köszönöm.
Ezután visszament a lakásba. Most már szándékosan nagy zajjal nyitott be, és már az előszobából bekiáltott:
– Megjöttem! Korábban hazaengedtek!
Zsuzsanna Gál rezzenéstelen arccal lépett ki az előszobába.
– Á, Henrietta. Mit keresel itthon ilyen korán?
– Elhalasztották a tárgyalást. Hol van Hanna?
– Még az oviban. Dániel érte megy.
– Rendben. Addig kipakolom a bőröndöt.
Este vacsora közben minden a megszokott mederben folyt. Zsuzsanna Gál hosszan ecsetelte, hogyan tervezi beosztani a családi kasszát, Dániel hallgatott, Hanna lelkesen mesélt az óvodáról. Henrietta Kelemen mosolygott, bólogatott, ahol kellett, és közben belül már egészen máshol járt.
Másnap elkéredzkedett a munkahelyéről, és elment megnézni a lakást. Világos, tágas, két szobás otthon volt, a parkra néző ablakkal. A ház mögött játszótér, a környék csendes, rendezett, az iskola sincs messze.
– Elhozod? – kérdezte Csilla.
– El. Mikortól költözhetek?
– Akár már holnaptól. Két hónap bérleti díjat kell előre kifizetni.
– Megbeszéltük.
A következő két hét előkészülettel telt. Henrietta Kelemen fokozatosan megvette a legszükségesebb dolgokat az új lakásba, és apránként oda is szállította. Szerencséjére a gyakori kiküldetések jó fedősztorit adtak arra, miért nincs otthon – senkinek nem tűnt fel semmi. Nyitott egy bankszámlát a lánya nevére, és az összeg egy részét oda utalta. Ügyvéddel is konzultált: válás, gyerektartás, jogai, lehetőségei.
Aztán elérkezett a nap, amelyik mindent megváltoztatott. Hónap vége, péntek délután. Henrietta megkapta a fizetését, és a megszokott módon hazavitte. Zsuzsanna Gál a nappaliban várta, készen, hogy átvegye a „járandóságot”.
– Á, Henriettácskám! Hozzad csak ide!
Henrietta odanyújtotta neki a borítékot. Az anyós rutinos mozdulattal átszámolta a bankjegyeket.
– Na és a bónusz? Dániel mondta, hogy most negyedéves prémiumotok is jár.
– Nem kaptam bónuszt – felelte Henrietta nyugodtan.
– Hogyhogy nem? Ne nézz hülyének!
– Nem volt bónusz – ismételte. – Mert két hete felmondtam.
A csend, ami erre beállt, szinte tapintható volt. A levegő megfeszült, mint vihar előtt. Zsuzsanna Gál döbbenten meredt a menyére, mintha nem hinne a fülének.
– Mit mondtál? Hogy felmondtál? Dánieeel! – visította hirtelen. – Azonnal gyere ide!
Dániel berontott a nappaliba, riadtan nézve felváltva az anyjára és a feleségére.
– Mi történt?
– A feleséged azt állítja, hogy felmondott!
Dániel Henriettára fordult.
– Igaz ez?
– Igaz.
– De… miért? Mi okból?
Henrietta Kelemen higgadtan rá emelte a tekintetét, és csaknem szánakozva nézett rá.