Ibolya Horváth letörölte a kezéről a habot a kötényébe – a műszaknak vége, végre. A zsebében már vagy fél órája rángatózott a telefon, de nem volt hajlandó felvenni. Maja Tóth biztos a közelgő tizennyolcadik születésnapja miatt zaklatta.
A szülői lakásban drága parfümök nehéz illata és a pezsgős dugó pukkanása fogadta. Maja egy vagyonba kerülő ruhában libbent fel-alá a nappaliban – nagyjából annyiba kerülhetett, mint Ibolya Horváth egyhavi fizetése.
– Ibolya! – Anyja csókokkal halmozta el. – Pont jókor! Készültünk egy meglepetéssel az ünnepeltnek.
Az apja ünnepélyes mozdulattal emelt fel egy kulcscsomót, rajta aranyszínű kulcstartó csillogott.
– Kislányom, ez itt a saját lakásod kulcsa. Kétszobás, a belvárosban.
Maja sikoltva ugrott az apja nyakába. Ibolya Horváth a kezében szorongatta az olcsó virágcsokrot, és közben olyan érzése támadt, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt.
A konyhában a szülei pezsgőspoharakkal koccintgattak, és azon tanakodtak, milyen bútor illene legjobban Maja új lakásába. Ibolya remegő kézzel mosogatta az edényeket.
– Apa – szólalt meg úgy, hogy közben rájuk sem nézett –, emlékszel, fél éve kértelek, hogy segíts az első részletben a lakáshitelemhez?
– Ibolya, te már huszonhat vagy. Ideje lenne saját lábra állni, megtanulni önállónak lenni.
– És Majának?
– Maja most lép ki igazán az életbe, ez még csak a kezdet neki. Neki szüksége van segítségre.
– Értem. Szóval nekem tizennyolc évesen nem volt szükségem semmilyen támogatásra?
Az apja a kelleténél nagyobb erővel tette le a poharat az asztalra.
– Ne kezdd el megint, Ibolya. Te mindig erős voltál, talpraesett. Maja meg…
– Maja meg mi?
– Maja olyan finom lelkű, érzékeny. Neki sokkal nehezebb lesz az élet. Ezt te is beláthatnád.
– Belátom. „Húzd be a szád, ne ábrándozz” – ezt mondtad akkor. Emlékszel?
A tányér kicsúszott a kezéből, és szilánkokra törve csapódott a kövezethez. Az apja még a fejét sem fordította oda a csattanásra.
A bérelt, kis albérleti szobában, egy lepukkant társbérlet egyik zugában, Ibolya sokáig csak az ablakpárkányon ült, és bámulta a sötét udvart. A telefonja megállás nélkül pittyegett Maja üzeneteitől: „Nővérkém, holnap lakásavatóóó! Gyere már, megmutatom a palotámat!”
Ibolya aztán sorban letiltotta az összes családtag telefonszámát. Nem haragból, inkább kimerültségből. Belefáradt abba, hogy ő legyen a „kemény és önálló”, miközben a húgának mindent ezüsttálcán nyújtanak át.
Egy év múlva a saját készítésű ékszerei már egész korrekt bevételt hoztak. Napi tizenhat órát robotolt: nappal pincérnőként, estétől hajnalig pedig az íróasztal fölé görnyedve dolgozott a megrendeléseken. Nem ismert se hétvégét, se pihenőnapot.