Ő úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha valami óriási kegyet gyakorolna a menyére.
– Mennyit? – kérdezte Henrietta Kelemen.
– Hát… úgy havi háromezer elég lesz. Több nem is kell neked, úgysem nagyon kell kiöltöznöd, munka meg otthon, kész.
Henrietta Kelemen gyorsan utánaszámolt. Háromezer az ő hatvanezréből. A saját fizetésének nagyjából öt százaléka.
– Nagylelkű – jegyezte meg érzelem nélkül.
Az anyósa elégedetten bólintott, egy pillanatra sem érzékelve az iróniát.
– Ugye, hogy ugye. Dániel Hegyi-nek is szoktam adni zsebpénzt. Neki persze kicsit több kell, ő férfi, neki vannak találkozói, reprezentációs költségei.
– Anyu, ne mondd már… – morogta zavartan Dániel Hegyi.
– Ugyan, fiam. Én mindent értek. Te vagy nálunk a családfenntartó.
Henrietta Kelemen a férjére nézett. A „családfenntartó”, aki a teljes fizetését az anyjának adja, és harmincöt évesen tőle kap zsebpénzt. Lesütötte a szemét, és csöndben folytatta az evést.
Körülbelül egy hónappal később történt valami váratlan. A munkahelyén előléptetést ajánlottak neki. Új pozíció, több feladat, és majdnem a duplájára emelt bér. Az ötvenes évei körül járó, józan eszű főnöknője félrehívta egy értekezlet után.
– Henrietta Kelemen, remek szakember vagy. De előre szólok: ez nem csak magasabb fizetést jelent. Nagyobb felelősséget is. Kiküldetéseket. Kötetlen munkaidőt. Bírni fogod?
– Bírni fogom – válaszolta határozottan.
– És a család? A férjed nem fog tiltakozni?
Henrietta Kelemen furcsán elmosolyodott.
– A család ennek csak örülni fog.
Otthon vacsora közben közölte a hírt. Zsuzsanna Gál szinte kivirult.
– Na, ez aztán a hír! Ügyes vagy, Henrietta Kelemen! Akkor a családi kasszánk szépen meg fog gyarapodni!
– Igen – bólintott Henrietta Kelemen. – Eléggé meg.
– És mennyit fogsz most keresni?
– Százhúszezer forintot.
Az anyós majdnem félrenyelte a teáját.
– Mennyi?!
– Százhúszat. Persze ez a jutalmakkal és a kiküldetési pénzekkel együtt értendő.
Zsuzsanna Gál szemében kapzsi fény lobbant. Máris számolt, mi mindenre lesz elég ez az összeg. Felújítás a nappaliban, új bútorok, talán még egy kis üdülés is belefér valami magyarországi fürdőhelyen.
– Ez fantasztikus! Egyszerűen nagyszerű! Dániel Hegyi, hallod? Az asszonyod igazán belehúzott!
Dániel Hegyi bólintott, a feleségére nézett, benne őszinte meglepés és egy csipetnyi félelem is csillant. Ilyen karrierugrásra nem számított. Az ő fejében a feleség csendben dolgozik valami szerény beosztásban, az előléptetés pedig a férfiak terepe.
– Gratulálok – préselte ki magából.
– Köszönöm – felelte Henrietta Kelemen. – Egyébként lesznek kiküldetéseim is. Az első két hét múlva, Pécsre megyek öt napra.
– Kiküldetés? – húzta össze a szemét az anyós. – És a ház? A gyerek?
– Hanna Szabót be lehet íratni napközibe. Vagy ti ketten, te és Dániel Hegyi elboldogultok vele. Hiszen család vagyunk, nem? Itt minden közös, és segítjük egymást.
Zsuzsanna Gál összeszorította az ajkát, de nem szólt. A havi százhúszezer forint felülírt bizonyos kényelmetlenségeket.
Az első megemelt fizetés egy hónap múlva érkezett meg. Henrietta Kelemen, ahogy addig is, átadta az egészet az anyósának. Az gondosan átszámolta a bankjegyeket, arca csak úgy sugárzott az örömtől.
– Henrietta Kelemen, hol a többi?
– Micsoda „többi”?
– Hát nem azt mondtad, hogy százhúsz? Itt meg csak nyolcvan van.
– Ja, az. A maradék negyvenezer a kiküldetési keret. Az külön kártyára megy, célzott pénz. Minden fillérről el kell számolni.
Az anyós homloka ráncba szaladt.
– De hát úgysem költöd el az egészet odakint. Lehetne spórolni is rajta.
– Lehet – ismerte el Henrietta Kelemen. – Csakhogy a kimutatásokat nagyon szigorúan nézik át. Minden egyes blokkot.
A valóságban ez csak félig volt igaz. Valóban külön érkezett a kiküldetési pénz, de a kontroll közel sem volt olyan kíméletlen, mint ahogy előadta. Erről azonban Zsuzsanna Gálnak nem kellett tudnia.
Aztán egyre sűrűsödtek az utak. Pécs, Debrecen, Miskolc, Szombathely – Henrietta Kelemen három-öt napokra eltűnt otthonról, a kislányt a férjére és az anyósára hagyva. Zsuzsanna Gál morogott ugyan, de lenyelte: a pénz megérte a kellemetlenséget.
Dániel Hegyi lassan észrevette, hogy a felesége megváltozott. Magabiztosabb lett, nyugodtabb. Már nem harapott rá az anyós szúró megjegyzéseire, nem vitatkozott, nem sértődött meg. Tette, amit tennie kellett, és élt a maga életét. Pontosabban: azt a részét, amelyik a lakás falain kívül zajlott.
– Henrietta Kelemen, nem elég már ezekből a kiküldetésekből? – vetette fel egy este, miközben ő a bőröndöt pakolta. – Hanna Szabó hiányol. És én is.
Henrietta Kelemen nyugodtan nézett rá.
– És a te anyád? Ő is hiányol?
– Most mi köze ehhez anyának?
– Az, hogy ebben a lakásban az ő szava a döntő. Kérdezd meg tőle, szeretné-e, hogy lemondjak a kiküldetésekről és a jutalmakról. Ha azt mondja, igen, holnap megírom a lemondást.
Dániel Hegyi hallgatott. Tisztában volt vele, hogy az anyja semmi pénzért nem mondana le ekkora bevételről.
Henrietta Kelemen pedig közben már két párhuzamos életet élt.