– Sajnálom, de ez a pénz a közös családi számlára megy – hangzott Zsuzsanna Gál szavaiban az ítélet, amikor Henrietta Kelemen megmutatta a férjének a borítékot az első, gyes utáni fizetésével. – Ebben a házban minden közös. Mindig is így volt.
Henrietta megdermedt a nappali ajtajában. Ujjai elfehéredtek, ahogy ráfeszültek a féltve őrzött borítékra, amit alig egy órája vett át. Nyolc hónapja várt erre a pillanatra: hogy visszatérjen dolgozni, hogy megkapja az első bérét, hogy végre újra embernek érezhesse magát, ne csak a babakocsi tartozékának. És most Zsuzsanna Gál ugyanazzal a nyugalommal vette el tőle ezt az örömöt, ahogyan az elmúlt három évben ebben a házban mindent elvett tőle.
Dániel Hegyi ott ült köztük a kanapén – a felesége és az anyja között. Tekintete ide-oda járt a két nő között, de Henrietta már előre tudta, hová fog kifutni ez az egész. Megint hallgatni fog. Újra úgy tesz majd, mintha nem történne semmi. Ismét magára hagyja őt ebben a háborúban, amelyben neki kezdettől fogva nem volt esélye.
– Zsuzsanna, ez az én fizetésem. Én dolgoztam érte, én kerestem meg ezt a pénzt – próbált nyugodtan beszélni Henrietta, miközben belül forrt minden.
Az anyósa elmosolyodott azzal az ismerős, leereszkedő félmosollyal, amellyel mindig fogadta, ha a menye önállóságot mert mutatni.
– Drágám, te az én házamban laksz. Az én ételemet eszed. Az én dolgaimat használod. Tényleg azt gondolod, hogy csak úgy félreteheted magadnak a pénzt? Ez a család semmibevétele. A hagyományainké. Így van, ugye, Dániel?
Minden tekintet a férfira szegeződött. Ő görnyedten ült, és a saját kezét bámulta. Henrietta látta, hogyan feszülnek meg a vállai, érezte, hogy készül valamire, mintha mondani akarna valamit. De amint felnézett, a nő már felismerte a szemében azt az üres, ismerős kifejezést.
– Anyu-nak igaza van. Így mindenkinek jobb lesz – morogta, és még csak rá sem nézett a feleségére.
Ebben a pillanatban valami elszakadt Henrietta mélyén. Nem összetört – inkább úgy pattant el benne valami, mint egy túl sokáig feszített húr. Ránézett a férjére, aztán az anyósára, aki már győztesen, magabiztos kézmozdulattal nyújtotta a kezét a borítékért.
– Rendben – szólalt meg Henrietta teljesen egyenletes hangon. – Tessék.
Odanyújtotta a borítékot Zsuzsanna Gálnak. Az elégedett, diadalmas mosollyal vette át, észre sem véve azt a különös, kemény csillanást a menye szemében.
– Na látod, mégiscsak értelmes lány vagy te. Mindig tudtam. Elviszem, beteszem a családi széfbe. Ott nagyobb biztonságban lesz.
Az anyós méltóságteljesen kivonult, magával víve más munkájának gyümölcsét. Dániel megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, biztosra véve, hogy ezzel le is zárult a konfliktus. Még át is akarta ölelni a feleségét, de Henrietta félrelépett.
– Ne érj hozzám – mondta halkan, és bement a közös szobájukba.
Attól a naptól kezdve mintha valami egészen más lett volna a házban. Látszatra minden a régi maradt. Henrietta továbbra is hatkor kelt, megfőzte a reggelit mindenkinek, elvitte a kislányt az óvodába, onnan ment dolgozni, este hazasietett, vacsorát készített, lefektette a gyereket. Csakhogy a mozdulatai már inkább egy programozott gép mozgására emlékeztettek: pontosak, kimértek, érzelem nélküliek.
Zsuzsanna magában ünnepelt. Meg volt győződve róla, hogy végre megtörte az engedetlen menyét, és sikerült ránevelnie az igazi családi értékek tiszteletére. Minden reggel a közös reggelinél nagy élvezettel ecsetelte, hogyan gyarapodik a családi vagyonuk.
– Látjátok, mennyivel jobb, ha összefogunk! – prédikálta, miközben vastagon kente a vajat a kenyérre. – Henrietta is hozzáteszi a magáét, én a nyugdíjamat, Dániel a fizetését. Én pedig, mint a legtapasztaltabb, beosztom. Jövőre akár új autóra is futja.
– Kinek, „nekünk”? – kérdezte egyszer Henrietta, fel sem pillantva a tányérjáról.
– Hogyhogy kinek? A családnak, természetesen! Dánielnek kell egy megbízhatóbb kocsi, mégiscsak ő a családfő.
– De neki már most is van autója. Nekem meg egy sincs.
Az anyós arca elkomorult.
– Minek neked kocsi? Dániel úgyis elvisz, ha szükséged van rá.
– Amikor éppen ráér – jegyezte meg halkan Henrietta.
– Ne kezdd el megint – intette le élesen Zsuzsanna. – Ezt a kérdést már lezártuk. A pénz közös célokra megy.
Henrietta bólintott, és nem fűzött hozzá semmit. Úgy általában is egyre ritkábban szólalt meg. Dániel az elején még próbálta faggatni, mi baja, de a nő csak röviden válaszolt: semmi, csak fáradt, sok a munka. A férfi megnyugodott. Hiszen nem voltak többé veszekedések, az anyja elégedett, a felesége nem száll vitába – mi hiányozhat még?
Eltelt egy hónap. Henrietta megkapta a második fizetését is, és szó nélkül odanyújtotta az anyósának. Az úgy vette át, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga; még csak meg sem köszönte, csak bólintott, és bevitte a saját szobájába, ahol egy régi, még szocialista időkben gyártott széfben tartotta a család tartalékait.
– Képzeljétek, gondolkodtam valamin – szólalt meg azon az estén, amikor a család együtt vacsorázott. – Ki kellene utalnunk Henriettának egy kis zsebpénzt. Mégiscsak nő, kellenek neki apróságok. Harisnya, rúzs, ilyesmi.