– Egyáltalán nem tud ez a nő normálisan vásárolni! – húzta össze a szemöldökét Gyula Somogyi.
***
Onnantól kezdve az após minden egyes blokkot gondosan átböngészett, amit Laura Mezei a boltból hazahozott, és többnyire talált is benne kifogásolnivalót.
– Minek vetted ezeket az aranyárban mért csokikat? Nem tudod már, mire szórd a pénzt?! – nézett Laurára szemüvege fölött kérdőn.
– Miféle aranyár?! Teljesen átlagos bonbonok, ráadásul akciósak voltak! Lili Pál néha megkíván egy-egy szemet. Nem örülhet néha a gyerek? – próbálta védeni magát Laura.
– Csupa méreg az egész! – jelentette ki az após.
Laura pontosan tudta, hogy Gyula Somogyi legkevésbé Lili egészségéért aggódik. De vitatkozni vele nem volt értelme. Úgy volt vele: ad pénzt a háztartásra, akkor tűrje a morgását is, ameddig csak bírja. Inkább hallgatott.
Egészen addig, míg egy napon Gyula minden eddigit felül nem múlt. Lilinek születésnapja volt. Erre az alkalomra Laura megvette neki azt a babát, amiről a kislány már-már elérhetetlen csodaként álmodozott. A baba nagy volt, gyönyörű – és drága. Amikor az após meglátta a blokkot, egy darabig csak tátogott, mint a partra vetett hal, a rajta szereplő összegre meredve. Aztán amikor végre visszatért belé a hang, felüvöltött:
– Ez mi?! Ár, vagy a Föld és a Mars közötti távolság?! Teljesen elment az eszed?!
Laura a kiabálásra összerezzent, aztán rá is gyúlt a harag.
– Ez egy születésnapi ajándék a gyereknek! Évente egyszer! És egyáltalán nem olyan horribilis összeg, hogy így kelljen üvölteni! Maga meg egy darab játékot, még a legócskábbat se vette meg soha Lilinek! Szép nagyapja maga! – csattant fel Laura.
Gyula meghökkenve elhallgatott, aztán, mintha még el is szégyellte volna magát, motyogva hozzátette:
– Na jó… Születésnapra tényleg lehet…
– Méltóságod megengedi?! Köszönöm szépen! – Laura még mindig remegett az idegtől.
Azt hitte, ez volt életük legnagyobb balhéja. Tévedett.
***
Gyula Somogyi korántsem volt olyan nyomorult nyugdíjas, amilyennek beállította magát. Voltak félretett tartalékai – és volt egy nagy álma. Egy napon pedig adódott is az alkalom, hogy ezt az álmot valóra váltsa. Megszólalt a telefon, és Dezső Kertész vidám hangja harsant bele:
– Na, Gyula, mi a helyzet, a menyed még nem szedte le rólad az utolsó bőrt is?
– Még maradt egy kis tartalék. De nálad mi újság, van valami fejlemény? – kapta fel a fejét Gyula.
– Hogyne lenne! Kapd össze a pénzed, megyünk telket venni! Beérett az előttem lévő parcellának a gazdája, megunta a kapirgálást… Pompás a telek, és a kis ház is elsőrangú! – újságolta lelkesen Dezső.
– Végre! – szinte ujjongott Gyula.
Nem sokkal később, ahogy mindig is álmodozott róla, ő maga is „földbirtokos” lett. Laurának persze egy szót sem szólt az egészről: eszében sem volt, hogy a nyakára hozza a menyét a gyerekkel együtt. Azt hazudta, hogy továbbra is Dezső Kertésznél tölti a hétvégéket a nyaralóban. Viszont ezért cserébe ismét átváltott kíméletlen spórolásra és totális ellenőrzésre. Az új birtok pénzt követelt.
– Nem gondolod, Laura Mezei, hogy egy kicsit túl sok pénzt szedsz ki belőlem mostanában? – puhatolózott az após.
– Dehogy gondolom! Inkább azt, hogy túl keveset! – vágta rá Laura, mert rosszat sejtett. – Az árak az egekben, a maga hozzájárulása a közösbe meg be van betonozva.
Gyula kicsit összezavarodott, gyorsan lezárta a beszélgetést. Ám egy nap megtörtént az, ami mindent felborított…
Laura sötét arccal ért haza a boltból, és némán kezdte kipakolni a szatyrokat. Gyula a szokásos rutinnal rögtön kinyitotta a blokkot.
– Még mindig nagyban élsz, mi, Laura? Hányszor mondtam már: a csirkét szociális áron kell venni, a kenyérből is van olcsóbb!