– Igen, valahogy csak megélnénk… ha maga is egy kicsit beszállna a költségekbe… – vetette fel egyszer Laura Mezei.
– Ugyan miből szállnék be, Laura Mezei?! Nyugdíjas vagyok, nem látja? – kerekedett el a szeme döbbenten az apósnak, Gyula Somogyinak.
***
Mennyi nyugdíjat kapott valójában Gyula Somogyi, azt Laura Mezei sosem tudta pontosan. A panaszkodásaiból ítélve „kevesebbet, mint a semmi”. Mégis, valahogy mindig tudott tartalékot képezni… Laura viszont azt nem találta a módját, hogyan vegye rá az apóst, hogy végre ossza meg ezeket a „kincseket” a saját családjával is.
„Mi lenne, ha egyszerűen lemásolnám Gyula Somogyi módszerét? – villant át az agyán egy nap. – Elrejteném az összes közös élelmiszert, és megnézném, hogyan evickél majd ki belőle.” Nem sokat habozott, meg is tette. Másnapra az após már kész idegroncsan várta.
– Laura Mezei, mondd meg őszintén, te most éhen akarsz minket pusztítani?! Megéheztem, benéztem a szekrénybe – üres! A hűtőben lógott két darab virsli. Megettem őket. Köret nélkül! Mondd meg, mi folyik itt?!
– De tulajdonképpen mi ezzel a baj? – nézett rá ártatlan ábrázattal Laura. – Elfogyott, ami a konyhaszekrényben volt… Akkor tessék csak elővenni a saját rejtekeiből! Miért kell így szenvedni?
– Miféle rejtekekből?! Ott van pár csomag szárazáru vészhelyzetre! Tartogattam, mert reménykedtem, hogy az a „legsötétebb nap” még nem jött el! – Gyula hangja kész siratóénekké vált.
– És azok a hatalmas szatyrok, tele kajával, amiket minden nyugdíj után hazacipel? Azokkal mi lett? – kérdezte tettetett naivitással Laura.
– Miféle szatyrok? Te teljesen elvesztetted az eszed… – kezdett kapkodva tiltakozni Gyula. Eszébe sem jutott, hogy Laura pontosan tisztában lehet azzal, milyen mennyiségű élelmiszert halmoz fel. – Na jó, hát… van ott kicsit több, mint két csomag szárazáru. De az biztosíték! Mi lesz, ha egyszer tényleg pénz nélkül maradunk?! Mondom: az a legfeketébb napra van!
Laura keze lehanyatlott, de most nem akart meghátrálni.
– Gyula Somogyi, tudom, hogy ez kényes kérdés. De mennyi magának a nyugdíja?
Az após úgy húzta el a száját, mintha azonnal fogorvoshoz ültették volna.
– Nyomorult összeg!
– Az én fizetésem is nyomorult! Mégis ebből fizetem a rezsit, és valahogy csak megetetek három embert, még ha elég nyomorúságosan is! Belefáradtam! Legyen szíves, vállalja át legalább a közüzsik egy részét! Különben olcsóbb lesz nekem kivenni egy albérleti szobát, és elköltözni! – Ma Laura eltökélte, hogy nem enged.
– Hogyhogy elköltözni?! Minek?! Én a fiamnak halála előtt megfogadtam, hogy gondot viselek magukra! – kapkodott a levegő után Gyula.
– Hát pont ezt kérem magától. Mert egyelőre mindenkiről csak én gondoskodom – nézett rá kíméletlenül egyenesen a szemébe Laura.
Gyula Somogyi rögtön megértette, hogy most sarokba szorították… Fogcsikorgatva beleegyezett, hogy abból a „pici kis” nyugdíjából mégiscsak félretegyen valamennyit a közös rezsire. Sőt, némi élelmiszert átköltöztetett a saját szobájából a közös konyhaszekrénybe… és megígérte, hogy ezentúl rendszeresen tölti majd fel a készleteket.
Laura azt sem sejtette, mekkora lelki traumát okozott ezzel az apósának.
– El tudod képzelni? A Laura Mezei megbolondult! Pénzt követel tőlem, a szerencsétlen pénzszóró! – fakadt ki Gyula a barátjának, Dezső Kertésznek.
– És igaza is van! – vágta rá Dezső. – Ne haragudj, Gyula, barátod vagyok, de teljesen elvetetted a sulykot… Ráültél annak a szegény lánynak a nyakára, és kényelmesen meg is indultál rajta lefelé!
– Ugyan hová ültem én?! Csak próbálok egy kicsit félretenni. Mindenkinek a javára! – sértődött meg Gyula. – Hiszen tudsz a terveimről!
– Lehet, hogy a terveid szépek. Csak épp az, ahogy megvalósítod őket, nem emberi… – rázta a fejét Dezső Kertész.
– Teljesen normálisan csinálom! Na jó, most majd figyelnem kell erre a szórakozott pénzszóróra, hogy mégis mire herdálja el a pénzét!