– És különben is, gondolkodj már el a lejárati közeli cuccokon! – folytatta ingerülten az após. – Féláron vannak, és még simán ehetőek! – vetette oda, rosszalló pillantást vetve Laura Mezeire.
– Mondja, magának egyáltalán van lelkiismerete?! – csattant fel Laura, és úgy csapta be a hűtő ajtaját a frissen betuszkolt, szerencsétlen csirke után, hogy az beleremegett. – Hogy van képe engem számon kérni bármiért is?! Maga bezzeg, ahogy megtudtam, magától semmit nem von meg!
Gyula Somogyi elképedve meredt a menyére. Honnan szedte ezeket?
– Tudok ám a maga „falusi kis házikójáról”! – vágta oda Laura. – Ma rákérdezett Dezső Kertész, hogy miért nem járunk ki Lili Pálla oda pihenni!
„A francba, mekkora marha vagyok! – villant át Gyula agyán. – Előre szólhattam volna Dezsőnek, hogy tartsa a száját! Azt kellett volna mondani, hogy meglepetés meg minden…”
Laura várakozva, már-már vádlón nézett az apósára.
– Hát érted… – kezdte hebegve Gyula, arca lassan elvörösödött. – Ott még semmi sincs úgy kialakítva, hogy egy gyerekkel normálisan lehessen élni…
– Tényleg? Mert a maga jó barátja úgy mesélte, hogy ott pompás kis ház áll: „gyertek, költözzetek ki, aztán éljetek benne” – mondta Laura, felvonva a szemöldökét.
– Hát… – Gyulának nem jutott eszébe semmi értelmes magyarázat, ettől csak még dühösebb lett. – Mégis, miért kellene énnekem titeket odacipelni?! A nyaralót magamnak vettem! Régóta vágytam rá, hogy legyen hova kijárni, ha egyszer nyugdíjba megyek, és végre pihenni akarok!
– Csakhogy magukhoz a mi pénzünkből is került szép kis rész, ne felejtsük el! – szúrt vissza Laura. – Én, a nagy naiv tyúkanya, vittem az egész háztartást a hátamon. A gyereknek egy plusz játékot nem tudtam megvenni! Magától meg alig csorgott valami pénz… Persze, hogy is adna, hisz magának „csak egy aprócska nyugdíja” van! Tudja mit? Hagyjuk! – Laura kiviharzott a konyhából. Az ajtó becsapódása végleg lezárta a beszélgetést.
Másnap Laura összepakolta a holmijukat, és Lili Pállal együtt elutaztak a faluba, ahol Laura édesanyja élt.
– Ostoba nő maga, Laura Mezei! – vetette oda búcsúzáskor Gyula Somogyi. – Magának mindegy, hogy tönkreteszi az életét, de legalább a Liliről gondolkodjon már józanul! Mit remél maga attól a falutól, mi vár ott arra a gyerekre?!
– Csak a lányom miatt tűrtem ennyi ideig a maga kóros zsugoriságát! – felelte higgadt, de remegő hangon Laura. – De minden türelemnek egyszer vége. És ne tessék úgy tenni, mintha most a kisunokája sorsa fájna magának! Azért pánikol, mert mostantól magának kell kifizetni a lakást, és magára költeni az ételt is! – tette hozzá. – Nem kívánok magának semmit búcsúzóul… Élgezzen, ahogy tud!
Gyula Somogyi azonban már nem sokáig „élgezett”. Három hónappal a család elköltözése után elérkezett a születésnapja. Egyetlen barátja, Dezső Kertész, nem volt hajlandó elmenni hozzá.
– Nem akarok én veled ünnepelni – mondta a telefonba Dezső. – Ronda ember lett belőled, Gyula! Szó szerint kipenderítetted a saját családodat a lakásból! Azt az ígéretet, amit a fiadnak tettél, csúnyán megszegted! Nem gondoltam volna, hogy ennyire el tudsz torzulni az évek alatt…
„Na és akkor mi van! – fortyogott magában Gyula. – Majd megünneplem én egyedül is a születésnapomat, meg azt is, hogy megszabadultam a piócáktól!”
Híres „takarékossága” miatt most sem akart sokat költeni: egy pincehelyiségben működő, kétes hírű kis boltban vett lejárt szavatosságú gombakonzervet, meg egy üveg olcsó, átlátszó löttyöt, amit pálinkának árultak. Hogy ihatatlan vacak, azt már senki nem ellenőrizte, de olcsó volt, és neki ez számított. Este aztán leült a tükör elé, kinyitotta az üveget, és saját tükörképével koccintva így szólt fennhangon:
– Minden jót kívánok magamnak, de úgy igazán, mindent!
Hogy pontosan mit értett ez alatt, az rejtély maradt. A világmindenség azonban a maga módján értelmezte a kívánságot…
Nem telt el sok idő, és Gyula rosszul lett: szeme előtt fekete foltok kavarogtak, a feje mintha elszállt volna, a szoba megdőlt körülötte. Rémülten nyúlt a telefonért, hívta a mentőket…
Az orvosok azonban már nem értek oda időben.
Utolsó útjára csak egyetlen ember kísérte ki: Dezső Kertész.
– Haj, Gyula… – sóhajtott a friss hant előtt állva. – Nem sokáig élvezhetted azt a nagy álmodat. Szép kis csapdát állított neked a saját fösvénységed… – mondta halkan, aztán elhallgatott.
Forrás