– Nagy lábon élsz, mi, Laura Mezei?! A kifliből lehetett volna olcsóbbat is venni, a csirkét is ki szokták adni akciósan… Meg aztán a lejárathoz közeli dolgokat sem kellene ennyire finnyásan kerülni, a mi helyzetünkben! – fejezte be a blokk tanulmányozását az após, megigazította a szemüvegét, és szigorúan végigmérte Laurát.
– Gyula Somogyi, magának semmi lelkiismerete nincs?! – csapta be dühösen a hűtőajtót Laura, ahová épp most gyömöszölte be az átkozott csirkét. – Maga az utolsó, aki szememre vetheti a pazarlást! Én, a szerencsétlen, még azt hittem, hogy egy csónakban evezünk, és az utolsó tartalékainkból próbálunk valahogy talpon maradni! Erre kiderül, hogy maga aztán ügyel rá, hogy magának sose essen bántódása!
Az após értetlenül nézett a menyére. Honnan veszi ezeket a következtetéseket? Csak nem jutott Laura fülébe valami a „szerény kis beszerzéséről”?
***
Laura nagyon sokszor a falra mászott az apósától.
– Laura Mezei, megfőztem itt a hajdinátokat. Ugye nincs ellenedre? – kérdezte Gyula Somogyi, inkább csak formaságból.
– Nincs – felelte Laura, és erőnek erejével próbálta magát nem belelovalni. Pedig legszívesebben rázendített volna: „De miért?! Miért megint a miénket?!”
Nem a szerencsétlen hajdinát sajnálta. Az após hozzáállása ingerelte. Gyula Somogyi felvette a nyugdíját, elutazott a boltba, bevásárolt, aztán… mindent gondosan eldugdosta a saját szobájában álló hatalmas szekrénybe. Mindezt persze titokban intézte. De Laura párszor akaratlanul is szemtanúja volt, ahogy Gyula óvatosan, lopakodva oson be a szobájába a kajával teli szatyrokkal. Hogy mire készült, azt talán csak a Jóisten tudta. Ő maga viszont jobbára abból élt, amit Laura vett a maga kis szerény fizetéséből. Egyáltalán nem zavarta a tudat, hogy Laurának van egy kislánya is – történetesen az ő unokája –, akinek egész életében még egyetlen apró meglepetést sem vett…
***
Amíg Laura férje, Barnabás Horváth – egyben Gyula Somogyi fia – élt, az együttélés az apóssal egészen elviselhetőnek tűnt: volt elég pénz, veszekedés alig… Aztán Barnabásnál daganatos betegséget diagnosztizáltak, és egy éven belül el is ment…
– Apa, majd gondoskodj a lányaimról, ha én már… – kérte egyszer Barnabás, nem sokkal a halála előtt, miközben Gyulára nézett.
– Hát persze, hogy gondjukat viselem! – vágta rá az öreg, és lopva letörölt egy váratlanul kicsorduló könnycseppet.
Amikor Barnabás meghalt, Laura vigasztalhatatlanul maradt magára a kétéves Lili Pállal a karján. Vele együtt az addigi biztonság is kicsúszott a család kezéből. Gyula Somogyi feltehetően teljes komolysággal ígérte meg a fiának, hogy odafigyel majd az özvegyére és az unokájára. Csakhogy az ő „törődése” elég furcsa formát öltött.
– Jaj, Laura Mezei, ketten maradtunk, a nyakunkon még ez a poronty is! – sóhajtozott szívesen a konyhaasztalnál elterpeszkedve, miközben nézte, ahogy Laura vacsorát készít. – Nocsak, ma is tészta lesz?
Laurát kirázta a hideg ettől a fajta együttérzéstől, de igyekezett uralkodni magán.
– Igen, ma is – felelte. – Mert pénzünk az nincs, tészta viszont még akad!
– Hát akkor tengődünk tovább – állapította meg búsan Gyula. – Tészta vajjal – az is étel, végül is.
– Vaj sincs – jegyezte meg Laura, figyelve, milyen arcot vág majd az após.
– Na, ez már felháborító! – csattant fel az öreg. – Laura Mezei, kötelességed lenne normális munkát találni, nem azt a mostani semmiséget csinálni!
A „semmiséggel” Gyula Somogyi Laura online könyvelői mellékállását szokta illetni.
– Rendben! De – ahogy maga is fogalmazott – nekem ott van a „poronty”. Maga tudná elhozni Lilit a bölcsődéből, vagy vigyázni rá, ha beteg lesz? Mert akkor tényleg kereshetnék másik állást!
– Ugyan már, mit kezdenék én, vénember, egy csöpp gyerekkel. Még a végén nekem kéne ápolónő – legyintett gyorsan, és azonnal visszakozott. – Na mindegy, majd csak kihúzzuk valahogy.