— Nézd, Lenám, így áll a dolog — kezdte az anyós, hangjában rehegett az előre megkomponált retorika —, Olegéknél nagy baj van. A főbérlő eladja a lakásukat, és közölte, hogy ki kell költözniük. Két hetet adtak. Kerestek albérletet, de tudod, milyen most a piac! Gyerekekkel senki sem nagyon ad ki. Szóval arra gondoltunk…
Hosszabb szünetet tartott. Lena hallgatott, belül minden megdermedt.
— Azt találtuk ki, hogy idejöhetnének hozzátok — folytatta a nő. — Csak átmenetileg. Míg találnak valamit.
— Anya… — szólt András kétségbeesetten.
— Mi az, hogy „anya”? — fordult rá az asszony. — Csak nem tagadod meg a rokonságot? Gyerekekről van szó, Andruska! Gyerekekről! Azt akarod, hogy a unokaöcséid az utcán kössenek ki?
Lena Olegre nézett. Lehajtott fejjel ült, nehéz volt eldönteni, szégyellte-e magát vagy egyszerűen csak hallgatott. Vika hangtalanul szipogott. A gyerekek némán figyeltek, érzékelték a feszültséget.
— Tamara Ivanovna — szólt Lena halkan, de határozottan —, jól értem, hogy azt kéri, Olegék családostul költözzenek ide hozzánk?
— Természetesen, csak átmenetileg! — legyintett az anyós. — Egy hónap, két hónap, amíg találnak valami normálisat. Ti fiatalok vagytok, nektek könnyebb alkalmazkodni.
— És mi hová mennénk? — kérdezte Lena.
A csend olyan sűrű volt, mint egy cementes zsák.
— Bérelhetnétek egy garzont — mondta Tamara Ivanovna sétaajánlatként. — Vagy felvennétek hitelt, és beköltöznénk egy új építésűbe! Ez a lakás amúgy is régi, megérne egy felújítást. Még jól is járnátok — új lakás, új kezdet!
Lena érezte, hogyan ver a vér a halántékában. A férjére nézett. András kerüli a szemkontaktust.
— Ez a lakás a szüleimé volt — mondta nagyon halkan, de világosan. — Ők hagyták rám. Itt telt az életem.
— És akkor mi van? — csapott fel Tamara Ivanovna. — A lakás az lakás, falak. A rokonság meg vér. Vagy azt akarod mondani, hogy neked a falak többet jelentenek, mint a gyerekek?
— Azt akarom mondani, hogy ez az én otthonom.
— Olegnek és Vikának nincs otthona! — csattant az anyós hangja. — Egyáltalán nincs! A gyerekekkel együtt az utcán maradnak! Add át a lakást, hová menjenek két gyerekkel? Végül is rokonok vagytok!
Vika hangosabban sírni kezdett. A kislány ismét rávetette magát a sírásra. Az egész jelenet túlzottan színpadiasnak tűnt.
— Tamara Ivanovna — húzta ki magát Lena —, miért nem fogadják be őket önnél?
— Én? — pattant fel majdnem a karosszékből az asszony. — Énnekem egyszobás lakásom van! Hová tenném őket, a szekrénybe talán?
— Egy egyszobásban is össze lehet húzódni, egy időre.
— Lena, te jól vagy? Tizenhét négyzetméter az egész! Ott én alig férek el!
— De minket simán kilakoltatnának a saját lakásunkból.
— De nektek kétszobásotok van! És csak ketten vagytok! Nekik meg négyen vannak!
Lena mélyet lélegzett. Érezte, hogy kicsúszik alatta a talaj, hogy el akarják távolítani a saját területéről. Olegre nézett.
— Oleg, voltak tartalékaitok, megtakarításotok? Vészhelyzetre félre raktatok valamit?
Végre felemelte a fejét. Az arca nyomorult volt.
— Hát… volt. Kicsi. De elfogyott. Vika tavaly beteg volt, aztán a kocsi is megadta magát…
— Tehát albérletben éltek, két gyerekkel, és semmit sem tettetek félre váratlan esetre?
— Lena — szólt közbe András —, ne csináld.
— De igen — vágta rá Lena. — Erről beszélnünk kell. Tudnotok kellett volna, hogy bármikor eladhatja a tulaj a lakást. Ez a főbérlő joga. Olegnek előrelátónak kellett volna lennie családfőként.
Vika felkapta a fejét:
— Azt hiszed, buták vagyunk? Próbáltuk! De soha nincs elég pénz! Gyerekek, ruha, kaja, ovi!