– Ezek nem hisztik! A felesége vagyok! – kiáltotta Zsófia Mezei, de Borbála Tamás már bontotta a vonalat.
Zsófia ott maradt egyedül, és úgy érezte, mintha a körülötte lévő világ egyszerre omlana össze. Tisztán látta: ez már régen nem egyszerű nézeteltérés – ez a vég. Nem volt hajlandó tovább elviselni ezt a hozzáállást.
Aznap este, a szülei nappalijában, a kanapén ülve hozta meg a döntését. Elhatározta, hogy többé semmit nem fog megbeszélni Imre Takáccsal. Nem fog várni arra, hogy a férje egyszer csak rádöbbenjen, valamit nagyon elrontott. Nem fogja lenyelni se az ő megalázó viselkedését, se – pláne – az anyja lenézését.
Másnap Zsófia összeszedte az összes szükséges iratot, és beadták a válókeresetet. Fájó, nehéz lépés volt, de pontosan tudta: ez az egyetlen út, hogy visszakapja a saját élete feletti irányítást.
***
Amikor Imre Takács és Borbála Tamás visszatértek Zadarból, tele voltak élményekkel és fellengzős jókedvvel. Borbála azonnal mesélni kezdte, milyen csinos volt az a lány, aki odajött ismerkedni Imréhez. Szándékosan hangosan beszélt, hogy ha Zsófia otthon van, biztosan hallja minden szavát.
– Egészen elképesztő volt! – áradozott Imre, észre sem véve, hogy a lakás üres. – Fogalmam sincs, mit csinál, hogy úgy nézzen ki fürdőruhában…
Borbála, elkapva fia szavait, gúnyos félmosollyal toldotta meg:
– Hát igen, kisfiam, az ilyen nőkön azért megakad a férfiszeme. De te is tudod, hogy neked feleséged van, és ennek a feleségnek igenis értenie kell: te férfi vagy.
Csak ekkor tűnt fel Imrének, hogy sehol senki. Senki nem lép eléjük az előszobában, és a konyhából sem száll fel a főzés illata. Elővette a telefonját, és hívni kezdte Zsófiát, de az nem vette fel. A vonal túlsó végén minden kicsörgő hangnál összeszorult a mellkasa. Fogalma sem volt, miért nem reagál.
– Talán ma bent dolgozik az irodában – vetette oda Borbála, de a hangjában egyértelmű rosszallás bujkált.
Imre újra és újra tárcsázott, Zsófia azonban rendre elutasította a hívásait. Végül úgy döntött, felhívja az anyósát, hátha tőle megtud valamit.
– Halló, Erzsébet Budai, Imre vagyok… – kezdte, de a mondatát a nő metsző hangja vágta ketté.
– Imre, most nem tudok beszélni. Zsófia pihen, és nem engedem, hogy zaklasd. Kérlek, ne hívd többet – közölte, pontosan ugyanazzal a lekezelő hangsúllyal, ahogyan azt Borbála szokta.
– De ez tényleg fontos! Csak beszélni akarok vele! – próbált tiltakozni Imre.
– Tényleg? Fontos? – csapott le rá gúnyosan Erzsébet. – Neked fontos, neki meg egyáltalán nem. Egész nap dolgozott, most végre kipiheni magát.
Imre érezte, ahogy elönti a düh. Szólni akart valamit, de az anyósa már bontotta is a hívást. Ott maradt a telefonnal a kezében, képtelen volt elhinni, mi zajlik éppen körülötte.
– Ez most valami rossz vicc? – mormogta maga elé, aztán, választ nem várva az anyjától, sietősen elindult Erzsébet Budai lakása felé.
Amikor odaért, csöngetni kezdett, de senki nem nyitott ajtót. Egyre türelmetlenebbül nyomta a csengőt és dörömbölt, míg végül Zsófia kinyitotta az ajtót. Fáradtnak tűnt, de a tekintete kemény és eltökélt volt.
– Zsófia, én… – kezdett bele Imre, de ő félbeszakította.
– Nem kellett volna elmenned, Imre – mondta halkan, és a hangjából tisztán kihallatszott a sértettség. – Te döntöttél. Az anyádat választottad.
– Nem az volt a szándékom, hogy megbántsalak! – fakadt ki Imre, mire Zsófia csak keserűen elmosolyodott.
– Nem az? – kérdezett vissza, és a hangjában sűrű, maró irónia csillogott. – Pontosan ezt akartad elérni. Mindegy is. Beadtam a válópert. Mostantól téged, kicsikét, már senkinek nem lesz joga bántani – tette hozzá szándékosan gügyögő, gyerekes hangon.
Ekkor nyújtotta át neki a papírokat. Imre hitetlenkedve nézett végig a lapokon: valóban a válókereset fénymásolatai voltak.
– Az Audidnak is inthetsz búcsút – jegyezte meg Zsófia hideg, metsző mosollyal.
Imre úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. Nem akarta felfogni, hogy minden ilyen hirtelen és végérvényesen megváltozott. Némán állt az ajtóban, nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna. Zsófia pedig, mivel semmilyen értelmes reakciót nem kapott, egyszerűen becsukta az ajtót az orra előtt.
Kint maradva a lépcsőház félhomályában, Imre lassan rádöbbent: az élete ebben a formában lezárult. Nem lesz visszaút. Most már tényleg csak egyetlen lehetősége maradt – visszaköltözni az anyjához. ÖRÖKRE…
Köszönöm, hogy elolvastad a történetemet!
Hálás vagyok minden hozzászólásért, megosztásért és feliratkozásért. Minden jót kívánok!
Neked is tetszhet még:
Forrás