Zsófia Mezei dermedten állt a szoba közepén, és azt érezte, mintha valaki egyszerűen kiszakított volna belőle egy darabot. Tudta, hogy ez az út nem „csak egy kis nyaralás” – inkább egy jelképe annak, hogy a házasságuk repedezni kezdett, és lassan széthullik.
Aznap éjjel sokáig forgolódott, nem jött álom a szemére. Egyre csak azon rágódott, milyen gyorsan megváltozott minden. Eszébe jutott, milyen lelkesen álmodtak közös életről, hogyan szőtték Imre Takáccsal a terveket a jövőjükről. Most meg mindez valahogy elérhetetlen, ködös távolságba került.
Másnap reggel léptek zaja és konyhai neszek verték fel. Félálomban kinyitotta a szemét, és látta, hogy Imre Takács és Borbála Tamás már felöltözve, csomagokkal készen, sietve húzzák fel a cipőjüket a folyosón. A férje arcán nyoma sem volt megbánásnak: inkább annak a magabiztos embernek a kifejezése ült rajta, aki meg van győződve róla, hogy mindent a lehető leghelyesebben tesz. Zsófiában ekkor újra felbuggyant a düh és az elfojtott sértettség.
– Imre! – kiáltott utána, amikor kilépett a szobából. – Tényleg képes vagy elutazni?
A férfi meg sem fordult, csak tovább bajlódott a cipőfűzővel. Az anyósa pedig oda sem fárasztotta magát egy szóval, csak vetett felé egy búcsúpillantást, amelyben nyers lenézés vibrált.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Zsófia teljesen egyedül maradt a kiürült lakásban. Olyan érzése volt, mintha körülötte az egész világa darabokra hullana. Leült a kanapéra, és próbálta felfogni, mi is történt vele az elmúlt napokban. A rikító, vörösbe hajló berendezés most különösen fojtogatónak, idegesítőnek tűnt, mintha maga is része volna ennek az egész, elromlott történetnek.
Felidézte, hogyan álmodoztak Imrével arról, hogy majd együtt rendezik be az otthonukat, közösen döntenek minden apróságról, együtt oldanak meg minden gondot. Még most sem akarta elhinni, hogy Imre végül egy külföldi út mellett döntött az anyjával, ahelyett hogy vele maradjon, és közösen fejezzék be a felújítást.
Az idő vánszorgott. Zsófia próbált belemerülni a munkájába, feladatokat keresett magának, de a gondolatai minduntalan visszatértek a férjéhez és ehhez az érthetetlen döntéshez. Eszébe jutott, hányszor hangoztatta Imre, hogy a család az első, minden más csak utána jön. Most pedig fogta magát, és elutazott, otthagyva őt egyedül. A lelkében egyre erősebben lüktetett a megcsalatottság érzése.
Estére már tudta, hogy nem bírja tovább ebben a lakásban. Összedobott néhány holmit, bedobálta egy táskába, és elindult az anyjához. Útközben azon gyötörte magát, hogyan fogja egyáltalán elmondani, mi zajlik köztük. Az anyja mindig mellette állt, mindig kiállt érte, de most Zsófia maga sem találta a szavakat arra, hogy a házassága széteséséről beszéljen.
Amikor belépett a házba, Erzsébet Budai azonnal előkerült.
– Zsófi, mi történt? – kérdezte aggódva, amikor látta, hogy a lánya fásultan lerogy a kanapéra, és mereven a padlóra szegezi a tekintetét.
– Imre elutazott az anyjával Zadarba – szólalt meg végül Zsófia, arca egyszerre sugárzott haragot és mély sértettséget. – Nem tudom felfogni, hogy ezt hogyan tudta megtenni.
– Tessék? – csattant fel döbbenten Erzsébet Budai. – Hiszen te vagy a felesége! Ez minimum teljesen abnormális.
– Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel, anya – tört ki belőle a visszafojtott sírás. – Azt érzem, hogy már egyáltalán nem ért meg. Mintha a régi érzéseink egyszerűen eltűntek volna.
– Talán le kéne ülnötök beszélni – vetette fel óvatosan az anyja. – Őszintén elmondani egymásnak, mit éltek át, mit éreztek.
Zsófia bólintott, de legbelül tudta, hogy ez a beszélgetés korántsem lesz könnyű. Nem volt benne biztos, hogy Imre képes lesz valóban meghallani, átélni az ő fájdalmát, vagy megint csak a saját igazát fogja bizonygatni, mint mindig.
Másnap reggel elhatározta, hogy legalább megpróbál kapcsolatba lépni a férjével. Kezébe vette a telefonját, és tárcsázta a számát. Amint meghallotta a hívásjelzést, összeszorult a szíve. Imre nem vette fel. Újrahívta, aztán megint, kitartóan, reménykedve, de ő vagy nem reagált, vagy egyszerűen kinyomta.
A csalódottság és a megalázottság egyre sűrűbb gomolyként nehezedett rá. Zsófia úgy érezte, hogy lassan minden belső támasza kicsúszik a lába alól. Nem akarta elhinni, hogy Imre ilyen könnyedén tolja el magától, mintha az együtt töltött három évük semmit sem érne.
Váratlanul megcsörrent a telefon. A kijelzőn Borbála Tamás neve jelent meg. Zsófia egy pillanatra megmerevedett, nem tudta, mit várjon ettől a hívástól. Végül mégis felvette. Az anyósa szinte azonnal belekezdett, még egy köszönésre sem hagyott időt.
– Zsófia, szeretném, ha megértenéd: Imre most pihen, és nem akarom, hogy zaklasd – mondta száraz, parancsoló hangon Borbála Tamás. – Kérlek, ne hívd őt többet.
– De én csak beszélni akarok vele! – tört ki Zsófiából, érezte, ahogy elcsuklik a hangja. – Ez fontos lenne!
– Fontos? – csattant fel gúnyosan az anyósa. – Talán neked az. Neki nem. Most velem van, és nem fogom megengedni, hogy a hisztijeiddel tönkretedd a nyugalmát.
Zsófia szinte fizikailag érezte, ahogy a benne felgyülemlett indulat forrni kezd.