– Majd én. Köszönöm – állt fel az asztaltól Zsófia Mezei, gondosan kerülve anyósa kellemetlen mosolyát.
– Egyél csak, fiam, a pogácsából. A feleséged ilyet úgysem tud sütni – szurkálódott tovább Borbála Tamás.
– Köszi, anya – felelte Imre Takács mosolyogva.
Amikor Zsófia visszaült és a pogácsa felé nyúlt, az anyós hirtelen rávágta:
– Neked meg fogynod kellene!
– Mégis miféle alapon? – húzta félre a száját Zsófia. – A súlyom az én magánügyem.
– Persze… ahogy az az új lakás is – vetette oda gúnyosan Borbála.
– Látom, ez még mindig böki a csőrét – nevetett fel Zsófia Mezei.
– Igen, böki! – csapta le a csészét az asztalra az anyós. – Semmi vicces nincs ebben! A lakást a saját nevére íratta, aztán mégis a férje anyjához költözött, nem a saját anyjához.
– Ha előre sejtem, mi vár itt rám, soha rá nem állok. Különben is, ez az egész Imre ötlete volt.
– Zsófia! – pisszent rá a férje.
– Mi az? – pislogott ártatlan képpel. – Mindegy is, dolgoznom kell, ideje indulnom – tette hozzá.
Zsófia bement a szobába, Borbála Tamás pedig azonnal folytatta a fiának szánt rágalomáradatot: hogy a menye munka helyett sorozatokat bámul, meg hogy valami férfiakhoz járkál.
Imre egy darabig csak legyintett minderre. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Egy este, amikor Zsófia hazaért a munkából, furcsa nyüzsgést érzett a lakásban. Borbála szokatlanul jókedvű volt: előhalászta a szekrény mélyéről a régi, poros bőröndjét, és gondosan egymás mellé rakosgatni kezdte a legszebb, legkedvesebb ruháit. Zsófia értetlenül figyelte egy darabig, majd odalépett.
– Borbála néni, készül valahova? – kérdezte, igyekezve leplezni a zavarát.
Az anyós, a pakolást abba nem hagyva, csak félvállról odavágta:
– Erről inkább Imrét kérdezd.
Zsófia összevonta a szemöldökét, de nem firtatta tovább. Tudta, hogy Borbála időnként teljesen kiszámíthatatlan, ám most még ehhez képest is különös volt a viselkedése. Nem sokkal később Imre hazaért, és Zsófia elhatározta, hogy tisztázza a helyzetet.
– Imre, nem tudod, édesanyád hová készül? – szólította meg, amikor a férje belépett a szobába.
– Ja, igen, Zadarba megyünk – mondta az férfi, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Zadarba? – ismételte Zsófia hitetlenkedve. – Ti ketten, együtt?
– Igen. Last minute út, csak mi ketten anyával – közölte Imre olyan hangnemben, mintha ez magától értetődne.
Zsófia nem tudta eldönteni, hogy a férje tréfál-e. Hogy juthatott ez eszébe? Mindeddig azt hitte, közös terveket szőnek, együtt építik az életüket – erre kiderül, hogy Imre még mindig sértődött a lakás miatt, ami az ő nevére került. Olyan volt ez, mint egy alattomos ütés a hátába.
– Imre, ez most komoly? – kérdezte, igyekezve higgadt maradni. – Tényleg az anyáddal mész nyaralni, ahelyett, hogy velem töltenéd az időd?
– Zsófia, ez csak egy utazás – felelte, de a hangjában már ott vibrált az ingerültség. – Tudod jól, mennyi dolgunk van a felújítással. Anyu régóta vágyott egy útra. Pihennie kell, főleg hogy egy idegen lakik most a lakásban.
– Idegen? Hogy „idegen”? Hogyhogy elfáradt? – kerekedett el Zsófia szeme. – És mégis honnan volt erre pénzed, és ki fog felügyelni a munkásokat?
– Hát te. Hiszen te úgysem mész sehová – szúrt oda Imre. – Egyszerűen nem látom értelmét, hogy mindent átrágjunk. Te sem kérdeztél meg, amikor a lakást a saját nevedre vetted. A pénz… kaptam egy bónuszt… és úgy döntöttem, anyámnak segítek.
– Vagyis szerinted az a legésszerűbb, ha inkább elutaztok, ahelyett, hogy a felújításra tennéd félre a pénzt, és végre befejeznénk az egészet? – Zsófia felháborodása nem ismert határt.
– Igen! Végül is a lakás nem az enyém – vont vállat a férje.
Zsófia egy pillanatra szólni sem tudott. Érezte, ahogy köztük valami végérvényesen elmozdul, mintha egy szakadék nyílna kettejük között. Abban a percben megértette, hogy a kapcsolatuk már régen nem az, ami valaha volt.
– Rendben – mondta végül, nagy levegőt véve. – Ha ez az, amit ennyire akarsz, nem foglak visszatartani.
Úgy tűnt, Imre erre a reakcióra egyáltalán nem számított. Megállt, mintha lefagyott volna, aztán szó nélkül kifordult a szobából.
Zsófia egyedül maradt, és úgy érezte, valami üres, hideg űr tátong a mellkasában.