– Zadarba? – kérdezett vissza Zsófia Mezei, mintha rosszul hallott volna. – Az anyukáddal mentek együtt?
– Igen, last minute úttal. Csak mi ketten, anyuval! – felelte Imre Takács olyan természetességgel, mintha ezen nem is lenne mit magyarázni.
***
Zsófia a bérelt garzon kopott kanapéján kuporgott, felhúzott térddel. Az ablakon túl szürke lakótelep: egyforma háztömbök, örökké teli parkoló, unottan pislogó lámpák.
– Fölöttünk új lakók költöztek be, most meg reggeltől estig fúrnak-faragnak – sóhajtott fel, amikor Imre belépett a lakásba, kezében két szatyorral a sarki diszkontból.
– Kibírjuk, nem tart örökké. Minden felújításnak vége szakad egyszer – mosolygott a férfi, és előhúzott egy üvegnyi lekvárt, a kedvencét.
Három éve házasok: ő tervezőként dolgozik, Imre közgazdász. Fizetéstől fizetésig élnek, de Zsófia makacsul hitt benne, hogy egyszer majd kiegyenesedik az életük.
A hír a nagyapja haláláról teljesen váratlanul érte. István Orosz soha nem akart a faluból a városba költözni, és döntését élete végéig nem is változtatta meg. Mindig azt mondta, az az igazi hazája.
– A nagyapa rád hagyta a házat?! – Imre úgy ölelte át, hogy ropogtak a bordái.
Ám amikor először átlépték az örökség küszöbét, a lelkesedés gyorsan szertefoszlott. A ház romos volt, maga a falu pedig jó messze feküdt a várostól. Hosszas beszélgetés után Zsófia úgy döntött, eladják az ingatlant, a befolyt összeget pedig saját lakásuk önrészére teszik félre.
Anyja konyhájában ült, és egy régi, megfakult fényképalbum lapjait nézegette. Az egyik képen a nagyapja, István, munkásruhában állt a frissen kiöntött alap mellett – annál a háznál, amely most az ő nevén volt.
– Itt mindent a két kezével épített, még a legkisebb szöget is ő verte be – simított végig a fotón Erzsébet Budai. – Eladni el lehet… de csak akkor, ha a pénz tényleg valami értelmes dologra megy el.
Zsófia mély levegőt vett.
– Imre szerint érdemes lenne a hitelt az én nevemre felvenni rá. Így jobban kijövünk.
Az anyja hirtelen összecsapta az albumot.
– Ő már az autót is a saját nevére íratta. Elég legyen már!
– Anya! – csattant fel Zsófia. – Többet vezet ő. Nekem több a home office, itthon ülök.
– Persze… ezért porosodnak a jogosítványaid a fiók mélyén – vágott vissza élesen Erzsébet Budai.
A falusi ház végül gyorsabban vevőre talált, mint hitték. A vevő, egy helybeli gazda, azonnal meglátta a telek valódi értékét. Tényleg remek hely volt: az egyik oldalon patak folyt, a közelben erdő, a levegő szinte harapható.
– Másfél millióért odaadni… ez semmi – morogta Imre, ahogy a papírokat nézegette.
– De ennyi pont elég lesz az önrészre – felelte Zsófia, és gondosan egy dossziéba csúsztatta a befizetési bizonylatot.
***
– Úgy döntöttem, a lakáshitelt a saját nevemre kérem – mondta aztán, és letette a személyi igazolványát az asztalra.
Imre elképedve nézett rá:
– De hát ezt már megbeszéltük!
A banki ügyintéző elégedetlen pillantást vetett Zsófiára, és türelmetlenül igazított a szemüvegén.
– Folytassuk, kérem – válaszolta a nő higgadtan.
– A házeladásból én teszek be egy tisztességes összeget. Te ugyanannyit be tudsz vállalni? – nézett a férjére.
Imre elhallgatott. A három év alatt félretett közös tartalékuk jó része már régen elment Imre álmára, az Audi-ra, amelyre évek óta vágyott.
– Nem bízol bennem? – csattant fel később, már otthon, és ököllel rácsapott az asztalra.
– De, bízom. Csak most így döntöttem. Te nem pont így cselekednél a helyemben? – kérdezte halkan.
– Lehet… – engedett kicsit az indulataiból a férfi.
***
Zsófia az új lakás ablakából figyelte a ház előtti játszótéren szaladgáló gyerekeket. Úgy tűnt, néhány család már beköltözött. Imre egy doboz csempe tetején ült, és idegesen forgatta a kocsikulcsot az ujjai között.
– Arra gondoltam… amíg tart a felújítás, esetleg meghúzhatnánk magunkat anyunál. Sok pénz megy most el – kezdte óvatosan Imre Takács.
– Igen, én is gondolkodtam rajta, hogy egy időre visszaköltözünk a szüleinkhez – bólintott Zsófia. – De biztos, hogy mindenkinek jó lesz ez így?
– Anyu nem bánja. Már beszéltem vele. Csak… te biztos vagy benne? – kérdezte, kerülve a felesége tekintetét.
– Így nyugodtabb leszek. Megspórolunk havi negyvenezer forint bérleti díjat, azt meg be tudjuk tolni a felújításba – mutatott a költségvetésre.
Imre bólintott, de a kulcsra szoruló ujjai elárulták, mennyire feszeng.
***
Borbála Tamás lakásában levendula és öregség keveréke lengte be a levegőt. A vendégszobát, ahol most Zsófia és Imre aludtak, az anyós a fia gyerekkori fotóival rakta tele: Imre az iskolában, Imre az első autójával, Imre… Imre… Imre minden szögből.
– Kérsz kávét? – Borbála Tamás csak a fiának tett le egy csészét.
– Majd én csinálok magamnak – szólalt meg Zsófia halkan.