Kifizetni nem tudta. Kiderült, hogy egyszerűen nincs miből. Az a sokat emlegetett, „magas” fizetése elfolyt puccos éttermekre a kollégáival, az autóra, meg anyja és a húga végtelen „elengedhetetlen” kiadásaira.
– Akkor eladjuk – mondta Katalin Kiss határozottan.
Balázs Varga gyűlölettel nézett rá.
– Mindig is egy utolsó vipera voltál. Csak ügyesen leplezted.
– Nem – Katalin Kiss először mosolygott rá a válás óta. – Csak már nem vagyok a kényelmes kis lábtörlőd.
A lakást jó áron sikerült eladni. Katalin Kiss vett magának egy kétszobás lakást ugyanebben a környékben – magának és Orsolya Lengyelnek. Hunor Pál egyetemen tanult, kollégiumban lakott, de tudta: otthon mindig számítanak rá, mindig van helye. Még felújításra is maradt pénz, sőt egy keveset félre is tudtak tenni.
Balázs Varga a bíróság után azonnal eltűnt az életükből. Egy hét múlva hívta fel, a hangja savanyú, ingerült volt:
– Elmegyek északra. Találtam munkát, dupla fizetés. Ott fogok élni.
– Rendben – felelte Katalin Kiss. – Sok sikert.
– A gyerekek…
– A gyerekek velem maradnak. De látogathatod őket. Ha valaha kedved támad hozzá.
Nem támadt. Három nappal később fel is szállt a vonatra. Újabb hét, és utánaindult az anyja meg Anita Fehér is az újszülött babával. Az anyósa indulás előtt még felhívta Katalin Kisst:
– Tönkretetted a családunkat! Miattad megy el a fiam a világ végére!
– Miattam? – húzta félmosolyra a száját Katalin Kiss. – Inkább maguk miatt vesztette el a családját. Maguk nevelték belőle ezt: követelőző, önző alak lett. Most meg mehetnek utána. Élhetnek az ő fizetéséből, ha az annyira csodálatos. Csak tudja, mi az érdekes?
– Mi? – sziszegte az anyós.
– Északon nagyon drága az élet. Iszonyúan. A rezsi háromszor annyi, az élelmiszer is a pécsi árak többszöröse. Ráadásul hideg van, félévig sötét, és halálosan unalmas az egész. Sok szerencsét kívánok maguknak.
Letette a telefont, és soha többet nem vette fel ennek az asszonynak a hívását.
Eltelt fél év.
Katalin Kiss az új lakása ablakában állt, és a reggeli kávéját kortyolgatta. Odakint igazi tavasz volt – harsány, zajos, orgonaillatú. Orsolya Lengyel az iskolába készülődött, félhangosan dúdolgatott magának valamit. Előző hétvégén Hunor Pál hazaugrott, és elhozta a barátnőjét is – egy kedves, okos tekintetű egyetemista lányt.
– Anya, ismerd meg, ő itt Fanni Mészáros.
Katalin Kiss nézte, ahogy a fia erre a lányra pillant, és látta benne a tiszteletet. A törődést. Az egyenrangúságot. Talán mégis sikerült valamit jól elültetnie benne.
A szalonban jól ment az üzlet. Annyira, hogy Katalin Kiss már két tanítványt is felvett – főiskolás lányokat, akik arról álmodoztak, hogy manikűrösként dolgozhassanak. Türelmesen tanította őket esténként. Nemcsak a szakmát adta át, hanem valami többet: a hitet, hogy lehet tisztességes munkából élni. Hogy nem kell függni senkitől. Hogy igenis lehetséges önállónak lenni.
Két nappal ezelőtt furcsa dolog történt. Csak úgy, minden cél nélkül betévedt egy könyvesboltba. Rég nem vett magának könyvet, mindig akadt sürgősebb dolog. Aztán rábukkant egy verseskötetre. Véletlenül kinyitotta, belenézett.
„Azt hittem, ez az élet. Kiderült, hogy ez csak tűrés.”
Ott állt a bolt közepén, és csendben sírt. Úgy, hogy senki ne vegye észre. Mert ez róla szólt. Az egész korábbi életéről.
Megvette a könyvet. Hazavitte. Letette az ágya melletti éjjeliszekrényre.
Este Orsolya Lengyel megkérdezte:
– Anya, te boldog vagy?
Katalin Kiss elgondolkodott. Boldog? Nincs férje. De nincs mellette az az ember sem, aki nap mint nap megalázta. A lakása egyszerű, szerény. Viszont bármilyen képet felakaszthat a falra, bármilyen színre átfestheti, hívhat vendégeket vagy nem – ahogy épp jólesik. Nincs drága autója. De van szabadsága: reggel úgy ébred, hogy a napja az övé.
– Tudod, kicsim – átkarolta a lányát –, nem tudom, hogy boldog vagyok-e. De egyet biztosan tudok: végre élek. Igazi életet élek.
Orsolya Lengyel még szorosabban hozzábújt.
Ebben a pillanatban üzenet érkezett Balázs Vargától. Az első fél év után: „Katalin, tévedtem. Beszélhetnénk?”
Katalin Kiss ránézett a kijelzőre. Aztán válasz nélkül törölte az üzenetet.
A nyitott ablakon meleg szél csapott be, meglengette a függönyt. Lent a ház előtt gyerekek játszottak, nevetésük felhallatszott. Az élet zsongott, mozgott, hívta tovább.
És Katalin Kiss arra gondolt, milyen jó, hogy végre megtanult nemet mondani. Ez az apró szó egy egész világot nyitott meg előtte. Egy világot, ahol szabadon vehet levegőt.
Kortyolt még egyet a kávéból, aztán elmosolyodott. Csak úgy. Nem megszokásból, nem udvariasságból, hanem mert belülről tört fel.
És ez már maga volt a csoda.