Idegen élet volt ez: könnyed, gondtalan, valahogy áttetsző – mindaz, ami az övéből már régen, nagyon régen kiveszett.
Feljött a harmadik emeletre, vett egy cappuccinót, és leült az ablak mellé. Odakint a város esti fényei vibráltak az üvegen túl. A telefon újra megrezzent – ezúttal az anyósa írt: „Katalin Kiss, Balázs Varga mindent elmesélt. Ne viselkedj már, mint egy kislány! Mi család vagyunk. Anitának tényleg szüksége van az autóra, a babácska is hamarosan megszületik…”
„Babácska.” Katalin Kissnek két gyereke volt, de az ő kicsinyeit soha senki nem becézte így. Az ő gyerekei – az ő gondjuk, az ő átvirrasztott éjszakái, az ő pénze a különórákra és az edzésekre.
A kávé lassan kihűlt. A fejében különös kép állt össze: tizenhét éven át igyekezett „helyesen” élni. Dolgozott, lenyelt mindent, beletette az idejét, az erejét, és hallgatott. Mi jutott neki cserébe? Egy parancs, hogy vegyen autót azoknak az embereknek, akik még egy normális „köszönömöt” sem bírtak kinyögni.
– Jaj, elnézést! – valaki meglökte a táskáját, az leesett a földre. Katalin Kiss lehajolt, felvette, és reflexből rámosolygott az ismeretlen lányra.
És villámként hasított belé a gondolat: mikor mosolyogtam utoljára nem csak megszokásból?
Kb. tíz óra lehetett, mire hazaért. A kulcs hangtalanul fordult el a zárban, mégis, Balázs Varga meghallotta. A nappaliban ült, a tévé ment ugyan, de nem figyelte – csak várt rá.
– Na, csak megjöttél – állt fel, és Katalin Kiss azonnal tudta: most rosszabb lesz, mint reggel.
– Balázs, fáradt vagyok. Beszéljünk holnap…
– Holnap? – egy lépéssel közelebb jött, az arca vörös volt, a szeme szinte lángolt. – Anyám előtt bohócot csináltál belőlem! Hívott, sírt a telefonban! Azt mondta, bunkó voltál vele!
– Ma egy szót sem váltottam vele – Katalin Kiss levette a cipőjét, gondosan a fal mellé tette. A lába lüktetett az egész napos rohanástól.
– Ne hazudj! Leraktad a hívását! Anyám szépen akart veled beszélni, te meg…
– Balázs, kérlek, hagyd abba. Mind a ketten idegesek vagyunk, fáradtak. Reggel nyugodtabban…
– Nem! – a kanapé támlájára vágott az öklével. – Most megbeszéljük! Felveszel egy hitelt, és megveszed a kocsit! Világos?!
Katalin Kiss lassan kifújta a levegőt. Ránézett erre a férfira – a gyerekei apjára, arra az emberre, akivel csaknem húsz évet lehúzott – és egyszerűen nem ismert rá. Teljesen idegen volt.
– Hitelt nem fogok felvenni – mondta halkan.
– Hogyhogy nem? – Balázs még jobban elvörösödött. – Teljesen elment az eszed? Én mit mondtam neked?!
– Hallottam. De hitelt akkor sem veszek fel. Már így is nyögöm a lakáshitelt, meg Hunor Pál egyetemi tandíját. Nem bírok el egy újabbat.
– Dehogynem bírsz! – egészen a közelébe lépett, ránehezedve a terére. – Többet fogsz dolgozni! Plusz műszakokat vállalsz! Az én anyám egész életében…
– Az anyád, az anyád! – Katalin Kiss hangja hirtelen felemelkedett, és Balázs egy pillanatra meg is torpant, annyira nem szokta meg ezt tőle. – És én micsoda vagyok?! Én nem számítok?! Hetente hatvan órát dolgozom! Úgy fáj a hátam, hogy estére alig bírok kiegyenesedni! A saját gyerekeim alig látnak, mert folyton pénzt hajtok! Mire? A te anyádra, a te húgodra, a te igényeidre?!
– Fogd be a szád! – ordította. – Ne merj így beszélni! A feleségem vagy! Kötelességed!
– Kötelességem? – Katalin Kiss érezte, hogy odabent valami végképp átégett. Az a vékony drót, amely eddig valahogy egyben tartotta a házasságukat, egyszerűen megolvadt. – Az a dolgom, hogy eltűrjem a bunkóságot? Az a dolgom, hogy a rokonságodra dolgozzak? Az a dolgom, hogy kussoljak?
– Igen! – megragadta a vállát, és megrázta. – Igen, az! Mert a feleségem vagy! Család vagyunk!
Katalin Kiss kirántotta magát a kezei közül. A szíve úgy vert, hogy a halántékában dobolt.
– Ne érj hozzám.
– Vagy különben? – a hangjában hirtelen megjelent valami új. Fenyegetés. Valódi, nyers. – Mit csinálsz, ha mégis? Elegem van belőled, Katalin Kiss. Utoljára mondom: holnap bemész a bankba, felveszed a hitelt, és veszel anyámnak kocsit. Ha nem, elválok tőled.
A szó ott lebegett közöttük, nehézen, megfellebbezhetetlenül.
– Tessék? – alig hitte el, hogy jól hallotta.
– Pontosan azt – keresztbe fonta a karját a mellén. – Elválok. A lakás az enyém, az én nevemen van. A gyerekek velem maradnak. Te pedig mehetsz, amerre látsz. Mondjuk a drága munkahelyedre. Ott alhatsz.
– Megőrültél – suttogta.
– Nem, te vagy bolond! – lépett ismét közelebb. – Azt képzeled, nélküled nem boldogulunk? Hogy pótolhatatlan vagy?