– Fogd be a szád! Katalin Kiss, ne idegesíts, mert megjárod! Anyámnak meg a húgomnak autó kell, és te fogod megvenni! – sziszegte a férje.
Balázs Varga szavai ott lebegtek a konyha levegőjében, akár valami mérgező gázfelhő. Katalin a tűzhely előtt állt, háttal neki, és érezte, ahogy belül minden kihűl. Nem égett, nem hasított, hanem egyszerűen megfagyott: mintha a mellkasában jégszilánkokká törne szét valami. Lassan letette a merőkanalat. A leves még gyöngyözött a lábasban, kapor és fokhagyma illata lengte be a konyhát, az ablak mögött szemerkélt az októberi eső, és közben az életében éppen most történt valami láthatatlan, de végleges elmozdulás.
– Mit mondtál? – fordult meg. A hangja halk volt, de kemény.
Balázs az asztalnál ült, székén szétterpeszkedve, és a telefonját görgette. Rá sem emelte a szemét. Negyvenkét éves, egy kereskedelmi cég osztályvezetője, harmincezres öltöny, és olyan arc, amin csak az otrombáskodás látszik. Valaha azt hitte róla, hogy támasz. Most már csak az arcátlanságot látta benne.
– Hallottad. Anyám harminc éve ugyanazzal a busszal jár. Anita Fehér meg terhes, neki is kell kocsi. Te kezeled a pénzt, úgyhogy te veszel.
Katalin elmosolyodott. Furcsa volt: mintha éppen omlana össze a világa, ő meg mosolyog rajta.
– Mégis milyen pénzből, Balázs? Abból, amit a szalonban keresek? Heti hatvan óra, egész nap talpon, hisztis vendégek – de az az én pénzem.
– A miénk – végre elpattant a tekintete a képernyőről. Szeme hideg volt, akár egy idegené. – Család vagyunk. Vagy ezt már elfelejtetted?
Tizenhét év házasság. Két gyerek – Hunor Pál az egyetemen, Orsolya Lengyel kilencedikes. Lakás hitelre, amit éppúgy ő cipelt, mint a férje. Harminchetes, agyondolgoztatott lábai ki vannak járva a munka és az otthon közti örök ingázástól, a kezei krémek és lakkok szagát árasztják, a háta esténként szétszakad a fájdalomtól. És ő csak ül ott, és odaveti neki: „megveszed”.
– Nem felejtettem el – Katalin lekapcsolta a lángot a tűzhely alatt. – Csak épp arra nem emlékszem, hogy a te családod valaha is megkérdezte volna, hogy nekem mire van szükségem.
Balázs felpattant. Magas, széles vállú férfi volt – régen biztonságban érezte magát mellette. Most már csak azt látta, ahogy a termetével próbál ráijeszteni.
– Na, kezdődik – odasétált az ablakhoz, rágyújtott, pedig ezerszer kérte már, hogy a lakásban ne dohányozzon. – Megint a sértődéseid. Anyám egy idős asszony, Anita mindjárt szül…
– Anita huszonnyolc, és van férje. Vegyen neki ő autót! – Katalin érezte, ahogy valami forró lassan áttöri a belső jeget. – A te anyádnak pedig már három éve minden hónapban odaadok tízezer forintot „gyógyszerre”, miközben egészségesebb, mint én!
– Ne merj így beszélni az anyámról!
Itt volt. A töréspont. Katalin abból is megérezte, hogy valami végérvényesen átbillent, ahogy a szoba levegője hirtelen nehezebb lett, mintha besűrűsödött volna körülöttük.
– Én most elmegyek – levette a kötényt, és a bejárat melletti fogasra akasztotta. – A leves a tűzhelyen van. Meg tudod melegíteni magadnak.
– Hova képzeled, hogy mész? – Balázs az ajtó felé ugrott, de Katalin már a kabátját vette. A keze remegett, mégis sikerült felhúznia a cipzárt.
– Ki. Szellőztetem a fejem. Gondolkodom.
– Katalin!
Nem fordult vissza. Rácsapta maga mögött az ajtót, a lépcsőház magába szippantotta, lefelé vitte, aztán egyszer csak ott volt az utca: nedves, sötét, őszt és friss levegőt árasztó – és valami egészen új, furcsa szabadságérzetet.
Gyors léptekkel indult el, maga sem tudta, merre. Elment a kis közért előtt, ahol péntekenként szokta megvenni a heti nagybevásárlást. Elhaladt a megálló mellett, ahol reggelente ugyanazok az elnyűtt arcok ácsorogtak a buszra várva. A város esőben más arcát mutatta: elmosódott, szinte álomszerű lett, mint egy film díszlete. A lámpák fénye remegett a tócsák felszínén, az autók vizes aszfalton suhantak, valahonnan egy kávézó nyitott ajtaján át zene szűrődött ki.
Egy ékszerüzlet kirakata előtt torpant meg. Aranyláncok, karkötők, gyűrűk csillogtak a kíméletlenül erős fényekben. Mikor is kapott tőle utoljára ajándékot? Legutóbb, születésnapjára, Balázs egy borítékot nyomott a kezébe – „vegyél magadnak valamit”. Ő pedig vett belőle Orsolyának egy jó cipőt iskolába, Hunornak pedig egy új hátizsákot.
Megrezdült a telefon a zsebében. Balázs hívta. Katalin lenyomta a hívást.
Menni kellett tovább. A pláza felé – ott legalább meleg van, világos, le lehet ülni egy kávé mellé a food courtban, és összeszedni a gondolatait. A kisbusz gyorsan odaért. Katalin belépett az óriási csarnokba, ahol pattogatott kukorica és új holmik illata keveredett, ahol az emberek táskák tömegével siettek ide-oda, és – mintha egy másik bolygón élnének – még mosolyogtak is.
Idegen élet.