Ő, a rettegett és nagyhatalmú Antal Nagy, akitől az egész cég reszketett, most úgy festett, mint egy elveszett kisfiú.
– Én… én igazából semmi különöset nem tettem – hebegte Zsuzsanna Németh. – Bárki így cselekedett volna.
– Nem bárki – húzta el a száját keserű mosollyal apám. – A sofőr, aki elütötte, elfutott. A többiek elhajtottak mellette. Maga volt az egyetlen, aki ott maradt.
Aztán felém fordult.
– És te… te tudtad? Ezért hoztad ide?
– Nem – feleltem őszintén. – Fogalmam sem volt. Most hallok róla először.
Most már minden tekintet rám szegeződött. Olyan hülyének éreztem magam, mint még soha. Azért rángattam ide, hogy megszégyenítsem a család előtt, közben meg kiderült, hogy ő volt a lányuk megmentője.
– Zsuzsanna – anyám felállt, és odalépett hozzá. A szemében könny csillogott. – Bocsásson meg. Kérem, felejtse el, amit az előbb mondtam. Nagyon… nagyon igazságtalan voltam.
Átölelte a teljesen ledöbbent Zsuzsannát.
– Van családja? Szülei? – kérdezte apám.
Zsuzsanna megrázta a fejét.
– Nincsenek. Egyedül vagyok. Illetve… a fiammal.
– A fiával? – ismételte meg apám. Ekkor döntöttem el, hogy itt az ideje mindent kiteregetni.
– Igen, Zsuzsannának van egy fia, Ábel Völgyi – mondtam. – Én pedig azért fogadtam fel, hogy eljátssza a menyasszonyomat. Pénzre volt szüksége Ábel műtétjére.
Mindent elmondtam, szóról szóra. A fogadást apámmal, a nevetséges tervemet, a pénzt. Mire a végére értem, újra nehéz, sűrű csönd telepedett a szobára.
– Nos, akkor így lesz – szólalt meg végül apám olyan hangon, amely nem tűrt ellentmondást. – Először is: a fiát megoperálják a lehető legjobb orvosok. A legjobb klinikán. Németországban, ha kell. Erről nem vitatkozunk. Személyesen fogom intézni. Ez a minimum, amivel tartozunk magának.
Ránézett Zsuzsannára.
– Másodszor: maga nem megy sehová. Itt marad. Annyi ideig, ameddig csak szükséges. Olyan adósságunk van magával szemben, amit soha nem tudunk maradéktalanul visszafizetni.
Orsolya Fenyő, a „számításból vett menyasszony”, aki eddig egy szó nélkül figyelt, váratlanul Anikó Péter mellé lépett.
– Nagyon bátor vagy – mondta halkan. – És a megmentőd is az.
Anikó, hosszú idő óta először, egészen őszintén elmosolyodott egy idegenre. Úgy látszott, azon az estén nem csak egyetlen új történet kezdete szövődött.
***
Eltelt fél év. Hat hónap, ami mindent felforgatott.
Ábelt megoperálták az egyik legjobb kecskeméti klinikán. Apám mindent kézben tartott, személyesen figyelte a folyamatot. A műtét tökéletesen sikerült, és most a vidám, hatéves kisfiú önfeledten rohangál a házunk hatalmas kertjében – abban a házban, amely immár az ő otthona is lett.
Zsuzsanna kivirágzott. Eltűnt belőle az a régi, feszült visszafogottság, a kiégettség. Anyám magához ölelte, mintha a lányává fogadta volna: olyan gondoskodással és melegséggel vette körül, amiben Zsuzsannának soha nem volt része. Ő ragaszkodott hozzá, hogy járjon el kert- és tájépítészeti tanfolyamokra – kiderült, hogy ehhez született érzéke van.
Az esküvőm Orsolyával természetesen elmaradt. Antal Nagy és Mihály Fodor azonban ennek ellenére is nyélbe ütötték az üzletüket. Kiderült, egyáltalán nem szükséges a gyerekeket egymáshoz adni egy megállapodás kedvéért. Orsolya lett Anikó legjobb barátnője. Ő volt az, aki kirángatta a húgomat a magába zárkózottságából; most együtt utazgatnak, és egy közös jótékonysági alapítvány létrehozását tervezgetik.
Én pedig… én otthagytam apám cégét. Komoly, hosszú beszélgetés előzte meg, de életemben először úgy éreztem, apám valóban meghallgat. Nem csupán engedélyezte a döntésemet, ő maga finanszírozta az önálló restaurátorműhelyem megnyitását.
– Foglalkozz azzal, amihez igazán vonzódsz, fiam. Megdolgoztál érte – mondta akkor.
Boldog voltam. Nem afféle múló, felszínes öröm volt ez, hanem az első valódi, mély boldogság az életemben. Nap mint nap fával dolgoztam, éreztem az anyag melegét, a régi bútorok történetét az ujjaim alatt. Esténként pedig hazamentem – abba a házba, ahol Zsuzsanna és Ábel vártak.
Az ostoba, önző lázadásom végül ahhoz vezetett, ami életem legjobb dolognak bizonyult. Nem csak egy nőt találtam, akibe teljes szívemből beleszerettem. Rátaláltam arra az emberre, aki – maga sem sejtve – meggyógyította az egész családomat.
Ma Zsuzsannával kettesben állunk a teraszon. A feje a vállamon pihen, és onnan figyeljük, ahogy a kertben apám megtanítja Ábelt focizni, miközben anyám és Anikó megterítik az asztalt.
– Tudod, majdnem elfutottam azon az estén – szólal meg halkan Zsuzsanna. – Amikor édesanyád felajánlotta a pénzt.
– És mi tartott itt? – kérdezem, miközben átkarolom.
Elmosolyodik.
– Arra gondoltam, hogy a kétszázezer mégiscsak jobb, mint az ötszázezer.
Felnevetek, és megcsókolom. Az én „számított menyasszonyom”, aki végül felbecsülhetetlen kincsnek bizonyult. És abban a pillanatban teljes bizonyossággal érzem: az igazi értékeket nem forintban mérik, és nem pozíciókban. A valódi kincset a melegség, a jóság és a szeretet jelenti. Most már biztosan tudom ezt.
Hisznek az efféle véletlenekben és sorsfordító találkozásokban? Vagy önöknek mindez csak egy szépen elmesélt mese marad?