— Mi szeretjük egymást – mondta halkan, de rendíthetetlenül Zsuzsanna Németh.
Anyám elmosolyodott, de a mosolyában nem volt semmi melegség.
— Szerelem? Drágám, ne nevettessen. A mi köreinkben a szerelem legfeljebb kellemes járulék, nem pedig házassági alap. Milyen végzettsége van? Hol dolgozik?
— Én… elvégeztem a főiskolát. Egy takarítócégnél dolgozom – Zsuzsanna hangja reszketett.
— Takarítócég – ízlelgette a szót anyám. – Szóval takarítónő. Nagyszerű. Antal Nagy most aztán tényleg túltett önmagán. Rendben, figyeljen. Adok magának ötszázezer forintot. Itt és most. Feláll, közli, hogy rosszul lett, elmegy… és soha többé nem bukkan fel a fiam életében.
— Nem tudom megtenni – suttogta Zsuzsanna. – Szeretem őt.
— Ostoba kis liba! – csattant fel anyám. – Fogalmad sincs, mibe ártottad bele magad? Nemcsak az ő életét teszed tönkre, hanem a miénket is mind! A makacsságod miatt egy többmilliós szerződés hiúsulhat meg!
Ebben a pillanatban belépett a nappaliba Anikó Péter. Mindig nesztelenül mozgott, mintha árnyék lett volna.
— Anya, ne üvölts vele – szólalt meg halkan.
— Anikó, ebből maradj ki! – vágta rá anyám. – Menj a szobádba.
De Anikó nem mozdult. Közelebb lépett, és hosszasan, kutatón nézte Zsuzsanna arcát. Zsuzsanna összerezzent ettől a tekintettől. Később mesélték, hogy Anikó úgy figyelte, mintha valami régi emléket próbálna előrángatni az agya mélyéről.
— Láttam már magát valahol – mondta végül Anikó. – És a hangja… nagyon ismerős.
***
— Nem hiszem, hogy találkoztunk volna – hebegte zavartan Zsuzsanna. – Most látom először.
— Nem… — Anikó összevonta a szemöldökét, arca megfeszült. — Régen volt. Mondja… mindig Kecskeméten élt?
— Igen – bólintott Zsuzsanna. – Egész életemben. Püspökladányban.
A városrész neve hallatán Anikó arca eltorzult, és még inkább elsápadt.
— Püspökladány… — lehelte. — Öt évvel ezelőtt. Éjszaka. A Zagorjevszkaja utca. A baleset. Maga… maga ott volt?
Zsuzsanna megmerevedett. Én, aki épp ekkor léptem be a szobába, az ajtóban dermedtem meg. Emlékeztem arra az éjszakára. Anikó akkor hajszál híján meghalt. Egy részeg terepjárós áttért a szemközti sávba, és belerohant a kicsi autójába. A sofőr elmenekült, ott hagyta őt az út szélén, hogy haldokoljon.
— Igen – suttogta Zsuzsanna alig hallhatóan. – Ott voltam. Épp az éjszakai műszakból jöttem haza…
— Volt ott egy lány – Anikó hangja egyre jobban remegett. – Ő hívta a mentőket. Ott ült mellettem, amíg meg nem érkeztek. Folyton beszélt hozzám, nem engedte, hogy elájuljak. Levette a kabátját, és betakart vele… a kabáton egy idétlen rajzolt kiscica volt…
Zsuzsanna ösztönösen a mellkasára szorította a kezét.
— Nagyon fáztam akkor… — suttogta.
Anikó egy lépést tett felé, és megragadta a karját.
— Te voltál az! – kiáltotta. – Te voltál! Emlékszem a hangodra! Apa! Anya! Gyertek ide! Azonnal!
Apám és anyám berohantak a szobába, nyomukban a döbbent vendégekkel.
— Kicsim, mi történt? Mi bajod? – rohant anyám a lányához.
— Ő az! – Anikó egyszerre sírt és nevetett, miközben még mindig nem engedte el Zsuzsanna kezét. – Az a lány! Ő mentett meg! Apa, hallod? Megtaláltuk! Ennyi év után végre megvan!
Apám úgy torpant meg, mintha falba ütközött volna. Zsuzsannára nézett, aztán Anikóra, és az a határozott, kemény arca most egészen elváltozott. Emlékezett. Mindannyian emlékeztünk. A rendőrségi jegyzőkönyvben szerepelt egy tanú: ő nyújtott elsősegélyt, vallomást tett, aztán a káoszban egyszerűen eltűnt. Nem hagyott nevet, telefonszámot, semmit. Hirdetéseken, a rendőrségen keresztül próbáltuk megtalálni, de minden próbálkozás hiábavaló volt.
— Igaz ez? – lépett oda apám Zsuzsannához. A hangja, amely máskor mennydörgött, most alig hallatszott. – Maga volt az?
A teljesen megdöbbent Zsuzsanna csak bólintani tudott.
Anyám tekintete rajta időzött, és a szemében addig csillogó jég lassan olvadni kezdett. Már nem egy szemtelen takarítónőt látott maga előtt, hanem azt az embert, aki megmentette az egyetlen lánya életét. Lassan visszasüllyedt a fotelbe, és tenyerébe temette az arcát.
Én ott álltam, és nem fogtam fel semmit. Az ostoba színjátékom, a bosszúm apám ellen valami egészen felfoghatatlanba fordult át. Ez a csendes, egyszerű lány, akit pénzért béreltem fel, kiderült, hogy a családunk őrangyala.
***
A nappalira súlyos, szinte zúgó csend borult. Minden tekintet Zsuzsannára szegeződött, aki sápadtan, rémülten állt, még mindig Anikó kezét szorítva.
Elsőként Orsolya Fenyő apja, Mihály Fodor tért magához.
— Antal, úgy látom, önöknél… családi ügy akadt – jegyezte meg tapintatosan. – Azt hiszem, mi most inkább távoznánk.
— Nem, kérem, maradjon, Mihály Fodor – szólalt meg váratlan határozottsággal az apám. Odalépett Zsuzsannához. – Kisasszony… Zsuzsanna… Nem tudom, milyen szavakat illene most mondanom. Öt éve keressük magát. Csak azért, hogy köszönetet mondhassunk. Maga megmentette a lányom életét.
Ő, a rettegett, nagy hatalmú Antal Nagy, aki előtt mindenki meghajolt, most ott állt Zsuzsanna előtt, és…