Amint végigsétáltak a hosszú folyosón, a kollégák munkaállomásai mellett, Szófia érezte a tekinteteket — meglepetéssel, értetlenséggel és halk reménnyel vegyesen. Látták, hogy az, akit percekkel korábban szó szerint elűztek, most kézen fogva távozik azzal az emberrel, aki a céget vezeti. Közben a rettegett főnökük odabent maradt két olyan férfi társaságában, akik megjelenése általában nem jó előjel.
Szófia emlékei között fel-felbukkantak az elmúlt hónap pillanatai. Különösen élénken egy heti megbeszélés képe maradt meg: egy fiatal kolléga, Artur — csillogó szemű, rendkívül kreatív gondolkodó — forradalmi ötletet vetett fel egy rutinfeladat optimalizálására.
Artyom Igorjevics végighallgatta, de közben az ablakon bámult kifelé. Majd sóhajtva így szólt: „Artur, Artur… A lelkesedése kétségtelenül izgalmas, de teljesen téves. Az ön feladata a kiadott utasítások végrehajtása, nem a spanyolviasz feltalálása. Ne pazarolja az értékes időnket üres fantáziálással.”
Artur szeméből azonnal kihunyt a fény. Összegörnyedve, némán ült tovább. Aznap Szófia megértette a lényeget: Artyom Igorjevics félt. Félt az okos, kezdeményező emberektől, mert az ő árnyékukban a saját középszerűsége kilógott, mint egy szálka. Nem vezetett — kiirtotta, ami élő és veszélyes lehetett számára.
Olyan légkört teremtett, ahol a szerény rettegés és az általános bizalmatlanság uralkodott. Az emberek féltek önmagukat megmutatni, mert tudták: a hibákat kegyetlenül megtorolják, a sikereket gyorsan elsajátítják. Ilyen mérgezett közegben sarjadhattak a árulás magvai. Szófia azonban gyorsan észrevette, hogy a probléma nem a megtört beosztottakban gyökerezik. A leggyengébb láncszem maga a vezető volt. Drága szokásai, élete, amely semmiben sem állt összhangban a hivatalos jövedelmével, titokzatos telefonhívásai — minden arra utalt, hogy saját titkai voltak.
A kirakós hiányzó darabja a pendrive volt. Egy héttel korábban Szófia említette, hogy gyerekkora óta a „Lokomotivnak” drukkol. Artyom Igorjevics fölényesen elmosolyodott, kijelentve, hogy csak a „Dinamót” tekinti igazi csapatnak, és ő annak lelkes támogatójának számít. Ekkor minden a helyére illeszkedett. Az „Alfának” küldött jelentés tökéletes csali volt. Szófia hibátlanra megírta, de hagyott benne néhány pontot, ahol kétség merülhet fel, teret adva a „vezetői korrekciónak”. És ő nem tudott ellenállni.
Kimentek az utcára. A friss esti levegő hűvös és édesnek tűnt a fülledt iroda után.
— Nos, detektív-tanácsadó? — kérdezte Márk csendesen, miközben kinyitotta az autó ajtaját Szófia előtt. — Elégedett a kísérlet eredményével?
Szófia beült, és felsóhajtva lehunyta szemét.
— Örülök annak, hogy többé nem törheti derékba mások életét, nem rombolhatja le mások karrierjét. El sem tudod képzelni, mennyire nyomasztó volt ott bent a légkör.
Márk a volán mögé ült, komolyan rátekintett.
— Most már kezdek érteni — mondta végül. — Hálás vagyok. Nemcsak a tolvajt leplezted le, de azt is feltártad, mi zajlott a saját építményem falai mögött. Azt hittem, egy sikeres vállalkozást hoztam létre, közben kiderült, hogy az egyik zugban egy egész félelem- és képmutatásbirodalom nőtt ki.
Beindította a motort.
— Ezt alaposan ki kell vizsgálni. Mélyen és következetesen.
Szófia tudta, hogy az ő „elbocsátása” nem volt végleges bukás, hanem a gyógyulás első lépése. Nemcsak az árulókat kellett kitenni a cégből, hanem azt a mérgező közeget is felszámolni, amely előállította őket. Ez volt titkos küldetésének legfontosabb eredménye.
Az autó lassan elindult, áthaladva az esti városon, ahol a lámpák és kirakatok fényei hosszú, csillogó sávokká olvadtak össze.