— Tudod, mi a legszörnyűbb? — törte meg a csendet Szófia. — Hogy ő nem csupán rossz vezető volt. Rendszerromboló. Az a Artur, akit lealázott… briliáns elméjű fiú. Hatalmas hasznot hozhatott volna a cégnek. De Artyom Igorjevics majdnem teljesen elhitette vele, hogy semmi, egy senki.
— Holnap reggel személyesen beszélek Arturral — ígérte határozottan Márk. — Az egész osztállyal beszélni akarok. Közvetítők nélkül. Csak meghallgatni őket. Valóban meghallani, mi jár a fejükben.
— Ez rendben van — bólintott Szófia. — Érezniük kell, hogy új korszak kezdődik. Hogy számít a hangjuk.
Egészen hazáig a változtatások tervét beszélték át. Ez fontosabb volt, mint egyetlen tisztességtelen ember megbüntetése. A csaló csupán tünet volt — a valódi betegség az volt, hogy senki sem törődött azok belső világával, akik a vállalatot alkották.
Otthon, egy csésze gyógytea mellett, Márk elmondta, amit az irodában nem mondott el.
— Az „Omega” nem csak megvette az információkat. Irányította is őt. Feltérképezték anyagi gondjait, segítettek rendezni őket, majd teljes mértékben a kezükbe vették. Nem csupán szabotázs volt a céljuk. Azt akarták, hogy minél feljebb jusson, hogy aztán a megfelelő pillanatban a lehető legnagyobb csapást mérhessék ránk.
Szófia hallgatta, és lassan világossá vált előtte, hogy a játszma jóval bonyolultabb és veszélyesebb, mint gondolta.
— Tehát azt akarta, hogy kiirtsa a tehetséget maga előtt, hogy tisztán ő tűnjön ki? — kérdezte.
— Pontosan. Szellemi sivatagot akart maga köré, hogy közepén a saját középszerűsége zseninek tűnjön. Klasszikus viselkedés egy bizonytalan embertől.
Másnap Szófia nem ment be az irodába. A szerepe beteljesedett. De aznap este Márk ragyogó szemmel tért haza.
— Arturt ideiglenesen osztályvezetővé nevezték ki. És tudod, mi volt az első mondata? Összehívta a csapatot, és ezt mondta: „Kollégák, nem vagyok sem varázsló, sem guru. Én is tanulok. Tanuljunk együtt. Minden gondolatotok, minden ötletetek meghallgatásra és megvitatásra kerül.”
Márk elmosolyodott.
— És Marina, akit Artyom Igorjevics többször sírásig bántott apró hibák miatt, egy új dokumentumellenőrzési rendszert javasolt, amely majdnem egyharmaddal csökkentheti az előkészítési időt. A javaslatát két hónappal ezelőtt nevetségesnek nyilvánították.
Ez volt a legmeggyőzőbb bizonyíték: elég volt kivágni egyetlen mérgező gyökeret, és a talaj azonnal új, egészséges hajtásokat eresztett.
— És utána mit tervezel? — kérdezte Márk, átölelve. — Egy ilyen kaland után otthon üldögélni unalmas lenne.
Szófia játékos mosollyal nézett rá.
— Ki mondta, hogy otthon fogok ülni? Van egy ötletem. Javasolni szeretnék egy új pozíciót a cégnél: valami olyasmit, hogy belső légkörért felelős tanácsadó. Egy olyan személyt, aki kizárólag önnek van alárendelve, és aki anonim, őszinte visszajelzéseket gyűjthet bármely szintű dolgozótól.
Márk gondolkodott egy pillanatig, majd arca felderült.
— Zseniális. Nem büntető kard, hanem gyógyító forrás. Nem bűnbakokat keresünk, hanem megoldásokat közös érdekben.
Így zárult le egy történet és kezdődött egy másik. Sokkal mélyebb és maradandóbb. Egy olyan történet, hogyan lehet egy pénztermelő gépezetből élő, lélegző szervezetet faragni, ahol nem a látszólagos fontosság számít, hanem a valódi tehetség és az emberi hozzáállás.
Eltelt egy év.
Szófia az új irodájában ült a legfelső emeleten. A hatalmas ablakon át a város egész területe arannyal volt beborítva a lemenő nap fényében. Munkaterülete nem hasonlított semmilyen megszokott vezetői szobára: puhakanapék, könyvespolcok és élő növények. Ez a hely nem fegyelmező kihallgatások színtere volt, hanem nyugodt beszélgetéseké.