A férfi ivott egy kortyot. Hallgatott. Aztán felállt, közelebb lépett, egészen ráhajolt.
– Még mindig kívánsz engem – suttogta. – Érzem rajtad.
Fanni Balogh felnézett. Ő is felállt. Egy pillanatra sűrű csönd feszült köztük. Veszélyes, vibráló csönd, olyan, mint a levegő a vihar előtt.
– Azt akarom visszaszerezni, amit elvettek tőlem. Nem téged. Saját magamat.
Még mindig túl közel állt. Túl közel. Érezte az illatát – a parfümét, és vele együtt az emlékek szagát is, azét, amelyek nem illannak el akkor sem, ha az ember felforgatja az egész lakást.
Odahajolt az arcához. Gyengéden, lassan csókolta meg a szélét. Nem erőltette, mintha csak figyelné, reagál-e.
És ő… nem lépett hátra.
De nem is csókolt vissza. Csak belenézett a szemébe.
– Furcsa. Régen ettől belül összeugrott mindenem. Most meg – semmi. Olyan, mintha nem engem csókolnál, hanem annak az árnyékát, aki voltam előtted.
Bence Somogyi elhúzódott.
– El sem tudod képzelni, mennyire rossz nélküled.
– Dehogynem tudom. Csakhogy tudod, mi az, ami ennél is szörnyűbb? Egy olyan emberrel élni, aki úgy csókol meg, hogy közben hazudik.
– Tamara Veres már nincs.
– Ebben biztos vagy? – húzta félre a száját. – Vagy csak kint van a konyhában, és épp a kanalakat számolja?
– Nem ezért jöttem. Vissza akarlak kapni. Mindent vissza akarok hozni. Kezdjük el elölről.
Fanni visszaült, keresztbe tette a lábát. A köntös anyaga kicsit felcsúszott, szabaddá téve a combját. Látta rajta, hogy észrevette. Hogyne vette volna.
– Ugye érted – szögezte le, egyenesen a szemébe nézve –, még ha meg is bocsátanék neked… abból nem következik, hogy megint én fogom mosni a zoknijaidat, és úgy tenni, mintha nem léptél volna félre. Más ember lettem, Bence. Már nem az a feleség vagyok, aki retteg az egyedülléttől.
Leült mellé. Megfogta a kezét.
– Hajlandó vagyok megváltozni. Küzdeni. Elköltözni. Bármit megteszek.
Ránézett, és… elmosolyodott. Fanyar, fáradt mosollyal – olyan ember mosolyával, aki túl sokat bocsátott már meg, és fájdalmasan keveset kapott érte cserébe.
– Csak ne felejtsd el, hogy ez a lakás az enyém. Ahogy a döntés is. És döntöttem: most szépen kimész azon az ajtón, elmész innen, és elkezded élni a saját életedet. Nélkülem. Nélkülünk. Ennek a tragikomédiának nem lesz második évada.
Látta rajta, hogy megértette. A tekintetéből, a hirtelen megrogyó vállából. Ahogy felállt. Szótlanul. Nem csapott jelenetet, csak vitte magával a megbánás bőröndjét, amit ő maga cipelt ide.
– Isten veled, Fanni – mondta az ajtóból.
– Sok sikert, Bence. Őszintén kívánom, hogy minden összejöjjön neked. Csak ne velem.
Az ajtó becsukódott.
Fanni odalépett a tükörhöz. Végigmérte magát.
„Visszajöttél” – mondta halkan a tükörképének. – „Most pedig élj. Ahogy neked tetszik. Félelem nélkül. Nélküle. És hazugságok nélkül.”
Ott állt a tükör előtt, és begombolta a blúzát. Fehér blúz volt, éles hajtókákkal, pont olyan, mint egy filmügyészé, aki a végén mindig megnyeri a pert. A haja feltűzve, az ajkai vörösek, a tekintete könyörtelenül tiszta.
– Ha az önbizalomnak lenne saját illata – motyogta az orra alatt –, az pont olyan lenne, mint a Dior parfüm, meg egy nőé, aki végre revansot vett.
Bíróság. Kicsi tárgyalóterem, a levegőben az irodai papírok, a kiégettség és az olcsó öltönyök szaga. Bence Somogyi a bal oldalon ült, összegörnyedve, mint egy nejlonba csomagolt kalács. Mellette Tamara Veres. Naná, hogy szőke. Keskeny, hideg szem, összeszorított száj, és olyan hegyes műkörmök, hogy az embernek az a benyomása: ítéleteket is tudna velük aláírni tinta nélkül.
Fanni vele szemben foglalt helyet. Mellette az ügyvédje, Zsuzsanna Barna – az a fajta nő, aki még egy otthoni köntösben is ügyésznek nézne ki. Szigorú, szikár, a hangja pedig olyan kemény, hogy azzal szöget lehetne beverni a falba. Egyetlen „tiltakozom”-jától az ember legszívesebben azonnal feladná, pedig lehet, hogy csak véletlenül tévedt be a terembe.
A bírónő fáradtnak tűnt, a szeme azt üzente: „ezt az egészet már ezerszer láttam”, de amikor Fanni elkapta a pillantását, megérezte: ma az ő oldalán áll. Nem sajnálatból. Elvből.