– Fanni – kezdte már jóval visszafogottabban Tamara Veres –, én sem vagyok vasból.
– Pedig annak kéne lenned. Most te vagy a pajzsa. A kerítése. A törvényes csatornája annak, hogy rajtad keresztül álljon bosszút rajtam azért, mert nem bocsátottam meg. Nem sajnálom. És nem is hiányzik.
Tamara lassan, kimérten visszacsúsztatta a papírokat a dossziéba.
– Átadom Bence Somogyinak, hogy a papírjaid rendben vannak. Azt gondolom, jobb lenne, ha személyesen beszélnétek.
– Nem hinném. Az utolsó „mély” beszélgetésünk akkor ért véget, amikor megpróbálta kivonszolni a fotelt, és beszorult vele az ajtófélfába. Túl szimbolikus jelenet ahhoz, hogy megismételjük.
Tamara felállt, az ajtóhoz lépett, már a kilincsen volt a keze, amikor megtorpant.
– Fanni… – visszafordult. – Ő tényleg úgy gondolja, hogy mindezt megérdemelted.
Fanni felvonta a szemöldökét.
– Ő meg azt hiszi, hogy engem érdemelt meg. Hát, mindenkinek megvannak a maga téveszméi.
Tamara elment, Fanni pedig ott maradt a folyosón, azzal a különös, jeges-izzó arckifejezéssel, amikor belül minden lángol, de nem ordítasz, mert a kezedben akták vannak, nem kés.
Megszólalt a telefon. A kijelzőn: „Zsuzsanna Barna”.
– Na, Fannikám? – az ügyvéd hangja élénk volt és száraz, akár a szénsavát vesztett pezsgő. – Készülünk a háborúra?
– Á, dehogy, Zsuzsa. Nem a háborúra. A győzelemre.
Bence Somogyi úgy bukkant fel, mint júliusi szúnyog: senki nem számított rá, és pláne nem vágyott a társaságára. A ház elé gurult egy vadonatúj Touareggel, valami menő divattervező öltönyében – a nevét Fanni valószínűleg elsőre ki sem tudta volna mondani. Pedig régen ő vasalta a férfi ingeinek minden centijét: pontosan tudta, hol nyúlt ki a gomblyuk, és melyik hónalj alatt izzad elárulóan.
Felcaplatott az emeletre és kopogott. Nem csörgött rá előre, nem írt üzenetet, nem szólt, hogy jön – mindent a régi recept szerint: váratlanul benyomulni, és úgy tenni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Fanni csak a lánc hosszáig tárta ki az ajtót. Smink nélkül volt, vékony, meztelen testére vetett köntösben. A haja kicsit szétaludva, az ajka azon az egy pohár boron túl, amit elalvás előtt töltött magának – és amitől persze egy szemernyit sem lett álmosabb.
– Szia, Fanni – mondta Bence olyan hangon, mintha nem a válóper közepén állnának, hanem csak két napra külön gyógyfürdőbe utaztak volna.
– Helló. Amnézia? Ma nincs ügyfélfogadás.
– Beszélni szeretnék. Ügyvédek nélkül. Papírok nélkül. Nélkülünk ez az egész bohóckodás nélkül.
Fanni a résen át mérte végig.
– Ezt nevezed bohóckodásnak? Drágám, ez tragédia. Te benne csak egy nyomorult mellékszereplő vagy. Na, gyere be. Előre szólok: a fürdőszobában vár egy férfi. Igaz, hogy kerámiából, de rettentően elítélően bámul.
Bence belépett. Elmosolyodott. Úgy nézett körbe, mintha a lakás még mindig az övé lenne. Mintha ő még mindig az övé lenne.
– Nem változtál semmit – jegyezte meg, miközben a nappali felé indult.
– Igen, nincs rajtam „Frissítés: Naiv 2.0” funkció.
Fanni kiment a konyhába, elővett két poharat.
– Iszol bort?
– Lepj meg.
Töltött. Letette elé a poharat, majd vele szemben helyet foglalt. A köntös a kelleténél kicsit jobban szétnyílt, de nem igazította meg. Hadd nézze. Lássa, mit veszített el, és hogy ez már nem az övé. És soha többé nem is lesz az.
– Nem akartam, hogy így érjen véget ez az egész – szólalt meg, miközben a borba bámult.
– Tényleg? Hogy képzelted? Hogy amikor meglátlak Tamaraval, majd barátnői puszit adok neki, és felajánlok egy polcot a szekrényemben?
Hosszan nézte őt. Azzal a pillantással, amitől régen bizsergett a hátán a bőr. Régen. Mostanra ebből csak az idegesség maradt, meg az a jól ismert, tompa üresség.
– Tudod, akkor… össze voltam zavarodva. A munka, a nyomás, te is olyan idegenné váltál…
– Persze, a klasszikus. „Te megváltoztál.” Ezt mindig akkor veszik elő, amikor egyszerűen csak valaki más bugyijába vágynak. Aztán egész életükben keresik a „Nagy Őt”, akit már egyszer látványosan elherdáltak.
Kortyolt egyet.