Elvből.
– Tisztelt Bíróság – állt fel Zsuzsanna Barna, és higgadtan belekezdett. – A keresetünk lényege nagyon egyszerű. A szóban forgó lakást Fanni Balogh még a házasságkötést megelőzően kapta ajándékba a szüleitől. Minden irat csatolva: a tulajdoni lap a peranyag része. Ez az ingatlan ezért nem minősülhet a házasság alatt közösen szerzett vagyonnak.
– Elnézést! – pattant fel Tamara Veres. – De a házasság évei alatt a felek felújítást végeztek, bútorokat vásároltak, közös háztartást vezettek. Ezek a befektetések…
– Ezek a ráfordítások – vágott a szavába Zsuzsanna Barna – valóban a közös családi kasszából történtek, de maga az ingatlan végig kizárólag az én ügyfelem nevén maradt. Ráadásul Bence Somogyi közjegyző előtt tett önkéntes nyilatkozatban mondott le minden igényéről a lakásra. A másolata szerepel az akták között.
A bírónő csak horkantott egyet.
Fanni Bence felé pillantott. Falfehér volt, mintha valaki kiszívta volna belőle a levegőt. Tamara átfúrta a tekintetével. Az arcát abban a pillanatban simán ki lehetett volna rakni a metrókocsi fölé, felirattal: „Vigyázat, csaló mosoly.”
– Kíván valamit hozzáfűzni? – fordult a bíró Bencéhez.
Felállt. Habozott. Köhintett egyet. Ránézett Fannira. A szájára. A szemébe. Aztán lesütötte a tekintetét.
– Nem – mondta halkan. – Minden úgy van, ahogy elhangzott.
Tamara akkor robbant, mint egy kínai petárda szilveszter éjjelén.
– Mi?! Hiszen te mondtad, hogy mi… te megígérted! Azt ígérted, hogy kiperled azt az átkozott lakást! Becsaptál, Bence?!
– Tamara Veres, kérem, hagyja el a termet – szólalt meg nyugodtan a bírónő, míg Zsuzsanna Barna finoman Fanni felé hajolt, és félmosollyal odasúgta:
– Ennyi volt a játszma. Nekik.
Fanni meg sem mozdult. Úgy ült ott, mint egy színésznő az előadás utolsó jelenetében, aki tudja, hogy a nézők már felállva tapsolnak, csak még nem csukták be a függönyt.
– A bíróság Fanni Balogh kizárólagos tulajdonjogát megállapítja. Bence Somogyi keresetét teljes egészében elutasítja.
Valahol mélyen benne kattant egy zár. Az, amelyik eddig bent tartotta a félelmet, a fájdalmat és a folytonos várakozást. Fanni felállt, megköszönte a bírónak, és elindult kifelé.
Tamara a folyosón érte utol. Magassarkú már sehol, a frizurája szétesve, az arcán pedig egyetlen szó ült: függöny legördült.
– Boldog vagy most, mi? Azt hiszed, győztél?
Fanni lassan, kimérten fordult vissza. Úgy, mint egy nő, aki pontosan tudja, mennyibe került neki ez a nyugalom.
– Nem, Tamara. Nem győztem. Csak nem vesztettem. És hidd el, kezdésnek ez már egészen remek.
– Úgyis visszajön hozzám.
– Akkor fogadd meg a tanácsom: rejts el minden értékes holmidat, és ne vedd le róla a szemed. Ő úgy is tud fájdalmat okozni, hogy közben mosolyog.
– Te aztán… borzasztóan magabiztos vagy.
– Nem magabiztos vagyok, Tamara. Szabad. Próbáld ki. Ragadós tud lenni.
És elindult. Hátra se nézett. Tamara ott maradt a folyosó közepén, mint egy nyolcadikai nőnapi csokorból kitépett tulipán, amit a járdaszélre dobtak.
Fanni kilépett az utcára. Vakító napsütés. A kezében papírpohárban kávé, a táskájában az ítélet és a papírok. A fejében: csönd.
Megcsörrent a telefon. Zsuzsanna Barna volt az.
– Fanni, ügyesen csináltad. Egyébként van egy ismerősöm, belsőépítész–lakberendezőt keres. Ő maga egy ügynökség vezetője, elég befolyásos. Újraindíthatnád a stúdiódat, ha van kedved. Már beszéltem vele rólad.
Fanni felnevetett.
– A francba. Akkor most kénytelen leszek tovább élni, ugye?
– Bizony, drága. Ráadásul kötelezően: szépen élni.
Fanni tovább sétált. Már nem mint „az exfeleség”. Nem mint „valakinek a tévedése”. Hanem mint egy nő, akinek még minden csak ezután jön. A szabadság pedig – az ilyesmit – nem adják hitelre, és nem is terhelik jelzáloggal.
Vége.