Fanni Baloghot azon a vasárnap reggelen a csengő éles, ideges pittyegése rángatta ki az álomból. Valaki olyan dühödten verte be a kódot, mintha az automata nem akarta volna kiadni a fizetését.
Fanni felpattant: rajta egy régi póló, a feje tetején összefogott kócos copf, a szemei pedig pontosan úgy festettek, mint egy panda egy átmulatott éjszaka után. Tapogatózva kitaposta a papucsát, felrángatta a rövidnadrágját, odalibegett az ajtóhoz és belesandított a kukucskálóba.
Az ajtó előtt ő állt. Átlósan felkent pirosítóval, hóna alatt bőrmappa. Tamara Veres. Ügyvéd. Annak a bizonyos Bence Somogyinak az ügyvédje. Annak az exnek. És, mint kiderült, annak az „új nagy szerelemnek” a tulajdonosa is.
– Jó reggelt, Fanni Balogh – szólalt meg hűvösen, olyan hangon, mintha biopszia-eredményt ismertetne. – Fontos beszélnivalónk van.
Fanni szó nélkül kinyitotta az ajtót.
– Gyere be, ha már ennyire égsz a vágytól – biccentett, mintha egy kivégzésre invitálná.
Tamara belépett, és alaposan végigmérte a lakást. Fanni azonnal megérezte: mostantól olyan hivatalos levegő lesz a szobában, mint egy újonnan kibontott írómappából áradó papírszag.
– Bence Somogyi megbízásából járok el. Keresetet nyújtott be a közösen szerzett vagyon megosztására.
Fanni fáradtan felsóhajtott, és a párkánynak dőlt.
– Mi van, a nagy szerelmedtől hirtelen rájött a jogászkodás ízére? Vagy csak úgy gondolta, ideje befejezni, amit elkezdett, amíg én még épp fel nem álltam a földről?
– Nem azért vagyok itt, hogy a magánéletét tárgyaljuk – vágta vissza érzéketlen higgadtsággal Tamara.
– Kár. Ha kicsit is értenél a magánélethez, nem bújnál ágyba egy férfival, akinek még otthon van a fogkeféje.
Tamara úgy tett, mintha meg se hallotta volna, és folytatta:
– A lakás – Bence állítása szerint – a házasság alatt lett megvásárolva, tehát osztozni kell rajta.
Fanni füttyentett egyet.
– Totál elgurult nála a gyógyszer? Ez a lakás a szüleim ajándéka volt a harmincadik születésnapomra. Jóval előtte. Előtte, hogy jött volna ő, a házasság, bármi.
– Van erről bármilyen papírja? – kérdezte Tamara olyan arckifejezéssel, mint egy könyvtáros, aki már nyúl is a telefonért, hogy hívja a biztonsági őrt az elveszett olvasójegy miatt.
Fanni a polc felé fordult. Egy „tengerészmódra készült hajdinakása” szakácskönyv mögül előhúzott egy műanyag irattartót. Régi, megkopott dosszié volt, de benne a szent ereklye: ajándékozási szerződés. A lakás, mint ajándék. A házasságkötés előtti dátummal. Aláírások. Bélyegzők. Semmi rés, semmi értelmezési lehetőség.
– Tessék, lapozgasd. Csak ne nyálazd össze, nekem még kelleni fog.
Tamara összevont szemöldökkel nézte át a papírokat. Alig telt el egy perc, de a feszültség úgy besűrűsödött a szobában, mint a háziorvosi rendelőben, amikor a nővér már a nevedet keresi a kartonok között.
– Ez persze… más megvilágításba helyezi a helyzetet – mormogta végül, a hangja is kicsit megingott. – De Bence azt állítja, hogy a felújítás költségeibe is beszállt. Pénzzel.
– Egyszer vett egy vécécsészét. Akciósan. És egyetlen este vitte le a sittet, mert megígértem, hogy egy hétig nem fogom nyaggatni. Ennyi az egész „hozzájárulása”.
Fanni közelebb lépett, két kézzel a szék támlájára támaszkodott.
– Figyelj ide, Tamara Veres. Tisztában vagyok vele, hogy most te vagy az új nagy szerelem, a menő ügyvéd meg – ha minden igaz – az ő frissen szerzett nyaralójának úrnője is. De ha az életben akár egyszer is szerettél valakit annyira, hogy együtt tartottatok a hátatokon három jelzáloghitelt, két maró sértődést és egy tényleg kimondott „szeretlek”-et, akkor talán megérted: most semmi mást nem csinálsz, mint hogy kiszolgálsz egy bosszúhadjáratot. Másét. Koszosat. Olyat, aminek az árát a végén majd te fizeted meg.
Tamara némán állt. A levegő megült, vak feszültség terpeszkedett a szobában. Fanni egyszer csak végtelenül kimerültnek érezte magát. Nem a szavaktól. Az egésztől.
– Tudod – szólalt meg halkan –, nem te vagy az első, aki idejön egy paksaméta papírral és olyan nézéssel, mint egy buldózer. Előtted jött már a bíróság. A bíróság előtt a közjegyző. A közjegyző előtt pedig Bence Somogyi navos barátnője, aki szintén azt ordította az arcomba, hogy tönkretettem az életét. Szóval, gondoltam, üdv a sorban, kicsim. Ott a sarokban a kávégép, kapucsínót ugyan nem tud, de türelmet remekül főz.