Másnap Ágnes Somogyi és Márk Veres már ott álltak a kórházban, két roskadásig pakolt szatyorral. A baba parányi volt, pufi rózsaszín arcocskával. Ágnes nem bírta tartani magát, elsírta magát, aztán előkotort egy szürkés, mintás sálat – még régebben kötötte, minden különösebb ok nélkül. Most végre lett gazdája. Óvatosan betakarta vele a kislányt, egészen közel hajolt hozzá, és halkan odasúgta:
– Nőj fel, és legyél boldog.
Később derült ki, hogy a kislány az Eszter Papp nevet kapta. Az anyjától megvonták a szülői felügyeletet, a gyermeket pedig egy gyermektelen házaspár fogadta örökbe.
Eltelt tizennyolc év. Ágnes Somogyi ugyan megőszült, de a természete mit sem változott, még mindig egy tűzrőlpattant asszony volt. Épp csirkés pitét sütött, mert az unokája megígérte, hogy beugrik hozzá, és valami meglepetést is hoz.
Nyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent Márk Veres egy lánnyal az oldalán.
– Nagyi, hadd mutassam be: ő itt Eszter Papp. Összeházasodunk! Olyan érzés, mintha öröktől fogva ismerném.
– Jaj, Atyaég! – kapott a levegő után az öregasszony. – Gyertek már be, gyerekeim, ne az ajtóban fagyoskodjatok!
A lány, kissé zavarban, lassan letekerte a sálat a nyakáról. Amint Ágnes Somogyi rápillantott, egyszerűen kihagyott a szíve. Ilyen mintát ő életében mindössze egyszer látott.
– Nagyon szép sálad van – szólalt meg végül reszkető hangon.
– Igen, egészen kicsi korom óta velem van – mosolygott Eszter Papp. – Nagyon vigyázok rá.
Az öregasszonyban ekkor állt össze a kép: ez ugyanaz a sál volt. Pontosan az, amit annak idején útravalóul, szerencsét hozó ajándékként adott annak a kisbabának.
Furcsa játék az élet: az unokája egykor megmentette a saját leendő feleségét. Úgy látszik, ez volt megírva a sorsukban.