A nő belenézett a táskába, és ijedtében felsikoltott: valami olyan hevert benne, amitől végigfutott a hideg a hátán.
A kisfiú az ablaküveghez tapasztotta az orrát, és nyafogott a nagymamájának:
– Nagyi, mikor megyünk már végre le a térre?
– Ma farkasordító hideg van, kisunokám, majd máskor megyünk – legyintett az idős asszony. – Ráadásul kötnöm is kell, sürgős a megrendelés.
Ágnes Somogyi otthonról egészítette ki a nyugdíját: sapkákat és sálakat készített eladásra. Most meg a kisunoka, Márk Veres nyaggatta szüntelenül, hogy sétálni akar. A végén beadta a derekát:
– Jól van, na, lemegyünk, de csak egy kicsit! Olyan zimankó van odakint, hogy a kutyát se hajtanám ki, nekem meg még egy rakás dolgom maradt.
Lementek az udvarra. Senki nem volt kint; ilyen időben épeszű ember nem jön le játszani. Nem is csoda, hogy Márk úgy rohangált, mintha pórázról szabadult volna, míg a nagymama lassan csontig átfagyott.
– Elég volt, Márk Veres, irány haza! Még a végén jól megfázunk – sóhajtott fel.
Csakhogy a kölyökben egy szemernyi nyugtalanság sem volt. Végigszáguldott a játszótéren, bevetette magát a mászólabirintusba, aztán hirtelen elhallgatott. A nagymama szólította – semmi válasz. Közelebb araszolt, újra rákérdezett, és ekkor a fiú megszólalt:
– Nagyi, itt egy baba hever, vegyük fel!
Ágnes Somogyi benézett a kuka mélyére, és szinte elszorult a torka: a sarokban egy táska feküdt, belőle alig hallható nyöszörgés szűrődött ki. Összerándult a szíve. Félrehúzta a cipzárt – odabent egy csecsemő feküdt, vékony pólyába bugyolálva. Az arca már kékesre fagyott a hidegtől.
Az öregasszony kirántotta a gyereket a táskából, szorosan magához ölelte, és remegő ujjakkal hívta a mentőket. Nemsokára kiérkezett az orvosi ügyelet és a rendőrség is. A kisbabát elszállították, Ágnes Somogyi pedig az unokájával együtt a helyszínen maradt, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel tőlük.
– Hogyan bukkantak rá? – faggatózott a körzeti rendőr.
– Az unokám találta meg, a csibész, mindenbe beleüti az orrát. Én észre sem vettem volna, ha nem szól.
– Ügyes fiú vagy! – veregette meg Márk Veres vállát a rendőr.
A nagymama csak a fejét csóválta, nem értette, hogyan képes valaki otthagyni a saját gyerekét. Hogy nem hasad meg a szíve?
– Ó, asszonyom – sóhajtott a rendőr –, manapság már semmin nem lepődünk meg. Kidobják a szemétbe, otthagyják a lépcsőházakban… Annyi mindent látunk, hogy lassan megszűnik a csodálkozás is.
Ágnes Somogyi másnap azt kérte, tudjam meg, mi van a kicsivel. Kiderült, hogy csúnyán megfázott, de életben van, stabil az állapota. Még egy kicsi, mondták, és nem tudták volna megmenteni.
Úgy értünk haza, mintha minket is végighurcoltak volna valami viharban. A kötögetés szóba sem kerülhetett, idegileg teljesen készen voltunk.
Reggel Ágnes felhívta a kórházat.
– Miért érdekli? Kicsoda maga a gyermeknek? – faggatták.
– Senkije… csak aggódom. Mi találtunk rá!
– Á, akkor maga az! – a vonal túlsó végén mindjárt barátságosabb lett a hang. – Hát ez egy kislány! Jól van, rendben. Köszönjük maguknak!
– Meg lehet látogatni? Kell esetleg venni valamit?
– Elvileg nem szabadna, de maguk kedvéért kivételt teszünk. Jöjjenek holnap, pelenkából és tápszerből nagy a hiány.