Úgy nézett rá, mintha egy vadidegent látna.
– Hát te meg… én vagyok az, Ibolya Fazekas!
Felnevetett, és halkan dúdolni kezdte a dalukat, azt, amit ketten írtak valaha.
Péter Veres homlokán összerándult egy ránc.
– Á… – húzta el a szót. – Nem ismertelek meg.
– Ennyire megváltoztam? – kérdezte Ibolya Fazekas félig játékosan.
– Hát, ja. Régebben olyan kis vézna voltál, most meg, mint egy komplett sütőüzem! Vigyázz, még a végén cukorbeteg leszel!
Ibolya Fazekas sírva rohant ki a boltból, a kosárban hagyva az összes áruját. Anyja megijedt, és egyre izgatottabban faggatta, ki bántotta.
– Csak nem valami perverz támadt rád?! – rikoltotta.
A kiabálására Diána Kiss is sírni kezdett.
– Anya, milyen perverz, miről beszélsz! – morrant rá ingerülten Ibolya Fazekas, és a mellét a kislány szájába nyomta, csak hogy legalább kicsit elhallgasson. Igen, ideje lenne már leszoktatni, mindjárt megy oviba, de mivel mással lehetne ilyen gyorsan megnyugtatni?
– Milyen-milyen, a szokásos fajta! Tele van velük az utca! Amikor én hét éves voltam…
Az anyja hirtelen elernyedt, mintha éveket öregedett volna egy pillanat alatt. Lerogyott a kopott székre – egy hétre kibérelt lakásban laktak, amíg Krisztián Szabó beadja a papírjait.
– Adott egy cukorkát. Aztán azt mondja: gyere, megmutatom a kiskutyámat. Hát én mentem is, hülye fejemmel… Annyira könyörögtem a szüleimnek, vegyenek nekem egy kiskutyát, miért nem vettek!
Ibolya Fazekas gyomra összerándult. Miért meséli ezt neki anya, ő ezt nem akarja hallani! Valami éles, ismeretlen fájdalom rakódott szét benne. Előrenyúlt, és megsimogatta anyja hátát.
– Anya… ne sírj már, minden rendben van! Senki nem támadott meg. Csak most esett le, milyen kövér és milyen hülye vagyok. Miért nem állítottál meg, miért engedted, hogy férjhez menjek? Erőltetned kellett volna, hogy tanuljak tovább! Mi lett belőlem? Mi vár még rám?
Ekkor már mindketten egymásba kapaszkodva zokogtak.
A szobából előjött Krisztián Szabó.
– Na, nők, mit rendeztek itt… Ibolya, mi akadályoz meg abban, hogy levelezőre menj? Van rá időd, segítek felkészülni. Aztán amikor be kell járni vizsgázni, anyu majd vigyáz Diánára. Igaz, anya?
Krisztián túl szépen, túl kerek mondatokban beszélt. Ibolya Fazekasnak szinte fájt, mennyire szeretne hinni benne, hogy ez tényleg lehetséges. De tudta, mit fog most mondani az anyja – jaj, édes fiam, te milyen okos vagy!
Anyja ránézett a fiára, aztán a lányára.
– Hát persze! Krisztiánnak igaza van! Nem vagy te buta, simán felvesznek. Jaj, de hisz a papírjaid nincsenek is itt! Na, mindjárt felhívom apádat, küldjön valakit velük! Vagy elhozhatná Géza Boros is, legyen már valami haszna egyszer az életben!
– Hogy… hogy érted ezt? – Ibolya Fazekas alig hitt a fülének. – Tényleg mehetnék egyetemre? És Diána?
– Ahogy Krisztián mondta – majd én vigyázok rá. Nem vagyunk egymásnak idegenek.
– Anya… Anyukám, annyira szeretlek!
Ibolya Fazekas maga sem tudta, hogyan csúszott ki a száján ez a vallomás. Anyja úgy bámult rá, mintha azt jelentette volna be, hogy hozzá megy a Pápához.
– Kislányom, mi ütött beléd… Persze hogy vigyázok rád, segítek is neked…
Anyja összepréselte az ajkát, nagyot sóhajtott, és mintha erővel kényszerítené ki magából, kimondta:
– Én is szeretlek, tudod te azt jól. Csak sose hallgatsz rám.
– Mostantól fogok, anya, esküszöm, figyelni fogok rád!
Megint mindketten bömböltek, és megint egymásba kapaszkodtak.
Krisztián legyintett, mormogott valamit a „nők”-ről, és kiment.
Ők pedig hárman – Ibolya Fazekas, az anyja, és a kis Diána – még sokáig ültek egymást átölelve. Előbb sírtak, aztán nevetésbe fulladt a sírás. Majd újra elpityeredtek. Az anyja szerette Ibolya Fazekast, ezt most már valóban érezte, és biztosan tudta.