Géza Boros is elkeseredett, de hamar igyekezett leplezni a rosszkedvét, és kijelentette, hogy kislánynak lenni szuper dolog.
Anyja se repesett az örömtől.
– Ugyan, mi haszna a lányoknak! Csak az idegeidet rángatja, aztán férjhez megy, és ennyi volt, vége a történetnek.
Majd hirtelen felvonyított – pont úgy, ahogy az asszonyok szoktak siratni a temetéseken. Ibolya Fazekas forgatta a szemét: hát még itt, ebben a helyzetben sem képes úgy viselkedni, mint egy rendes anya!
– Anya, ne csináld már, semmi baj nincs!
– Semmi baj? Ugyan már! Mi a fenének kellett gyorsan, terhesen férjhez rohanni? Elmehettél volna abortuszra, mondtam is!
– Mondtad, persze. És te miért nem abortuszoztál le, amikor apámtól estél teherbe velem?
Az anyja ekkor teljes erőből arcul csapta.
– Te így beszélsz az anyáddal?!
– Úgy beszélek, ahogy akarok! Ilyennek neveltél, nem emlékszel?
Az anyja soha nem szerette igazán, és Ibolya Fazekas ezt nagyon is értette.
Boldog volt, hogy már nem kell együtt laknia vele. Amikor az anyja azzal fenyegetőzött, hogy egy tapodtat sem fog segíteni az unokával, Ibolya Fazekas legbelül megkönnyebbült: csak az hiányzott volna, hogy a saját gyereke életét is ugyanúgy tönkretegye, mint az övét!
Csakhogy amikor megszületett a kislány, Ibolya Fazekasnak eszébe jutott, miért is lett volna mégis jó békében maradni az anyjával – a valóság sokkal keményebbnek bizonyult, mint amit elképzelt. A baba éjjel-nappal visított, Ibolya Fazekas feje szűnni nem akaróan hasogatott tőle. Géza Boros éjszakai műszakokra állt rá, vagy szépen lelépett az anyjához, segítségre tőle nemigen lehetett számítani. A rémület és a tehetetlenség miatt Ibolya Fazekas nekiállt zabálni: péksütemény, csoki, süti – ami a keze ügyébe került. Fél év alatt úgy elhízott, hogy utálattal fordult el a tükörtől. A kisbabát, aki a szülés utáni első napokban még elolvadásig meghatotta, most leginkább idegesítette. Szégyellte ezeket az érzéseket, és görcsösen igyekezett megfelelni annak, amit a „jó anya” szerepéről gondolt: kamillás vízben fürdette, minden időben, esőben-szélben két órát sétált vele, etette pontos időre. Diána Kissnek nevezte el, a maga Péter Vereséről.
Így telt el két év. Az apja megígérte, hogy elintézi a kicsinek a bölcsődét, őt pedig beajánlja egy ismerős vállalkozóhoz – titkárnőnek vagy valami hasonló irodai állásba. Ibolya Fazekas már alig várta: halálra unta magát otthon, és különben is, Géza Borosról kiderült, hogy a családi élethez egyáltalán nincs affinitása. Ha hazajött, Ibolya Fazekas az unalomtól szenvedett; ha meg nem ért haza, a féltékenység marta. Nem, nem szerelmes volt belé, de dühítette, hogy ő valahol máshol, másokkal szórakozik, míg ő otthon ül és vár rá.
– Krisztián Szabó Kazincbarcikára készül továbbtanulni, nem lenne kedved velünk jönni? – dobta be egyszer csak az anyja. – Te ott minden zugot ismersz, majd eligazítod. Én meg, na jó, addig elvagyok Diánával.
Ibolya Fazekas rábólintott. Miért is ne?
Kazincbarcika nagyon megváltozott. Amint megérkeztek, elfogta a szorongató honvágy: eszébe jutott, mennyire imádott ott divattervezést tanulni, és milyen jókat bolondoztak Péter Veressel. Bezzeg Krisztián Szabó, annak bezzeg könnyű – tanul majd, gondtalanul, se gyerek, se házastárs. Nála nyilván se feleség. Ibolya Fazekas meg – szépen, saját kezűleg vágta haza a saját életét!
Ezekkel a gondolatokkal ácsorgott a hipermarketben – az anyja küldte el bevásárolni, nehogy az ő szemefénye, a drága kisfia megszakadjon pár szatyor cipelésében. A megaláztatástól csípni kezdte a szemét, gyorsan pislogott párat. És akkor meglátta őt. Péter Veres ott állt a szomszédos pénztárnál – pontosan olyan szép volt, mint régen. Magas, fehérbőrű, a szemöldöke sarkában az a jól ismert, finom gúnyos ív. A szíve bukfencet vetett, aztán mintha megállt volna, és lezuhant valami feneketlen ürességbe. Ibolya Fazekas felegyenesedett, és ragyogó mosollyal odalépett hozzá.
– Szia!