Fél év sem telt bele, és már pöfékelte a cigarettát, bámulatos ruhákat varrt magának bármilyen használható rongyból, és rutinosan szedte ki a pénzt a fiúkból.
Aztán megismerkedett Péter Veressel. Péternek halvány, arisztokratikus arca volt, vérre rágott, keskeny ajkai és hosszú ujjai, amelyek vagy a gitár húrjain siklottak, vagy ceruzát tartottak, amivel Péter a verseit jegyezte le. Őt sem kedvelte az anyja, és ez furcsa módon összekovácsolta őket – Ibolya Fazekas úgy érezte, végre rátalált a lelki társára.
A főiskolát Ibolya Fazekas gyakorlatilag otthagyta. Nappal és éjjel Péter lakásán lógtak – az apja fizette neki a bérleményt –, ott hallgattak zenét, ketten együtt énekelték Péter dalait, és egyetlen cigarettán osztoztak. Ibolya Fazekas úgy érezte, ennél nagyobb boldogság nem is kell: nem hiányzott neki az anyja a ridegségével, az apja a rengeteg szeretőjével, sőt, már a bizonyítvány sem tűnt fontosnak, hiszen Péter megígérte, hogy eltartja.
Hogy az apja mégis hogyan akadt a nyomára, máig rejtély. Valószínűleg a kollégiumi szobatársa fújta meg. Az anyját felhívták a főiskoláról, hogy Ibolya Fazekas hetek óta nem jár be órára. Mivel még kiskorúnak számított, az apja elindult felkutatni. Amikor Péter meglátta az apa váll-lapjait, úgy megijedt, hogy öt perc alatt saját kezűleg belegyömöszölte Ibolya Fazekas összes holmiját a táskába. A lány sírt, könyörgött az apjának, hogy hagyja őt békén, az apa viszont azt sziszegte, hogy ha még egyszer meglátja azt a gazembert a lánya közelében, inkább lelövi.
Az anya is könnyek között fogadta, de nem a hiány miatt – attól rettegett, hogy a lánya tönkretette az életét, sőt biztosra vette, hogy terhes. Ibolya Fazekas viszont épp ellenkezőleg: örült volna, ha az. Akkor talán engedték volna, hogy ő és Péter összeházasodjanak. De nem volt terhes – egy hét múlva megjött a menstruációja. Az anyja fellélegzett, Ibolya Fazekas viszont inkább csalódott volt: ezzel az utolsó reménysugár is kialudt benne, hogy valaha Péterrel élhet majd együtt.
Az apa beíratta a helyi technikumba – igaz, már nem modelltervezői szakra, mint korábban, hanem sima varrónőnek. Az iskola halálosan unalmas volt, otthon pedig az anya vég nélkül zengte az ódákat a kedvenc fiacskájáról, miközben Ibolya Fazekast szidta, ahogy mindig is, így nehéz volt eldönteni, hol rosszabb: az órákon vagy a négy fal között. Semmilyen kiutat nem látott ebből a helyzetből, mígnem összefutott egy régi osztálytársnőjével, Gabriella Pállal. A lány úgy ragyogott, mint a frissen kifényesített réz ötforintos, feszes, csinos kabátban lépdelt az utcán, amely alatt jól kivehetően domborodott a hasa.
– Terhes vagy, mi? – kérdezte Ibolya Fazekas.
– Dehogy, ne sértegess! – húzta el a száját Gabriella Pál. – Férjhez mentem. Most várjuk a kis jövevényt.
– Hát én is erről beszélek. Terhesség miatti villámházasság – maga a beteljesült álom.
Arra már nem is gondolt, hogy alig pár hónapja még ő is pontosan egy ilyen házasságról ábrándozott.
– Ugyan már! – legyintett Gabriella Pál. – A lényeg, hogy elköltöztem otthonról, senki nem rágja a fülemet, Norbert Horváth a tenyerén hordoz! Se dolgozni nem kell, se tanulni – kész főnyeremény!
Beültek egy kávézóba, sütit tömtek magukba, és a régi iskolás időket idézték fel. A beszélgetés után Ibolya Fazekasban megfogant az elhatározás: neki is férjhez kell mennie.
Vőlegényt találni nem okozott gondot – a férfiak kezelésének művészetét addigra mesterfokra fejlesztette. Ezúttal viszont okosan közelített: nyugodt, rendes fiút keresett, biztos állással, pénzzel, külön lakással. Talált is egyet: a ház ötödik emeletén lakó Géza Borost. Igaz, Géza Borosnak volt barátnője, de olyan jellegtelen kis egérke volt a lány, hogy elszakítani tőle Gézát gyerekjáték lett.
Az esküvőt januárban tartották. Még alig látszott, de a menyasszonyi ruha alatt már finoman gömbölyödni kezdett Ibolya Fazekas hasa.
– Kislány lesz – mondta az ultrahangos orvosnő, mire Ibolya Fazekas szinte felragyogott örömében.