Amikor Ibolya Fazekas hatéves volt, egy ismeretlen bácsi, akinek az egyik foga aranyból csillogott, édességet kínált neki. Annyit ugyan a mamája a lelkére kötött, hogy idegentől tilos elfogadni cukorkát, de ez a szemmel láthatóan a kedvence, a „Lastocska” volt, és Ibolya, szorosan behunyva a szemét, lecsapott rá, miközben már várta, hogy mindjárt lesújt rá az égi mennykő, ahogy az anyja szokta jósolni.
Nem történt semmi. A férfi barátságosan rámosolygott, gyengéden pöccintett az orrán, és megjegyezte, hogy azért hallgasson csak a mamájára. Pedig Ibolya különben is engedelmeskedett, mert ha nem, anya előszedte a ugrókötelet, és akkor…
Aznap este sem maradt el a kötél. Anyja a kabátja zsebében rátalált a gyűrött cukorkás papírra, és azonnal vallatni kezdte, honnan szerezte. Hazudni az anyjának – ezt Ibolya teljes bizonyossággal tudta – a lehető legalávalóbb dolog. Úgyhogy mindent elmondott.
Hogy az anyja hogyan visított, az valósággal félelmetes volt – Ibolya attól tartott, mindjárt beszakad dobhártyája. Hányszor vágott már végig rajta a kötél, belegondolni is ijesztő – szerencséjére most az mentette meg, hogy Krisztián Szabó sírva fakadt, az anya pedig rögtön otthagyta Ibolyát, és a kisfiúhoz rohant, egy szempillantás alatt megfeledkezve a lányáról.
Az anya nem szerette Ibolyát, és a lány ezt tökéletesen tisztán látta.
Ellenben a második gyerekéért – Ibolya három évvel fiatalabb öccséért, Krisztián Szabóért – rajongott. Eleinte Ibolya is kedvelte a kisfiút: piciny, mulatságos totyogó volt. Ahogy azonban Krisztián cseperedett, egyre nehezebb lett szeretni: valahogy pont olyan gyerek lett belőle, az a fajta, akit Ibolya ki nem állhatott.
– Anyuci, annyira isteni, ahogy főzöl, kaphatnék még egy kicsit? – kérlelte mézédes hangon.
Az igazság az, hogy az anya pocsékul főzött: többnyire üres ízű káposztalevest vagy tésztát tolt az asztalra, leöntve majonézzel. Krisztián maga is a vécébe öntötte titokban a levest – Ibolya a saját szemével látta. Anyja mégis készpénznek vette a hízelgést: azonnal kivirult, és kijelentette, hogy a fia az egyetlen öröme ebben az átkozott életben. Esténként vagy ő oldotta meg helyette a matekházit, vagy rákényszerítette Ibolyát, hogy csinálja meg. Reggelente, amikor együtt indultak az iskolába, a nő észrevétlennek szánt mozdulattal pénzt csúsztatott Krisztián zsebébe. Ha viszont Ibolya kért tőle egy kis pénzt az iskolai menzára, csak annyit felelt, hogy nincs egy fillérje sem, forduljon az apjához.
Az apa alig mutatkozott otthon. A rendőrségen dolgozott, és állandóan „bevetésen” volt. Egy párszor Ibolya látta ezt a bizonyos „bevetést”: alacsony, teltkarcsú, szőke nő volt, pirosra festett ajkakkal. Őt vitte kávézóba, vele taxizott, és amikor Ibolya pénzt kért tőle, a saját lányát munkakerülőnek nevezte, és a naplóját követelte. Ibolya egy idő után inkább nem is kéregetett, mert a naplója csupa piros bejegyzés volt, és az anya soha el nem mulasztotta, hogy ezért alaposan megbüntesse.
Az anya nem szerette Ibolyát, és Ibolya ezt pontosan tudta.
Amikor a lány egyszer félénken megjegyezte, hogy kilencedik után Kazincbarcikára szeretne menni, divattervezőnek tanulni, az anyja megint elverte, pedig Ibolya már bőven nem volt kicsi hozzá: vissza tudott vágni, sőt már azzal fenyegetőzött, hogy elszökik otthonról. Amikor a puffadt képű, ellenszenves Krisztián berontott a szobába azzal, hogy: „Anyuci, nyugodj meg, beteg a szíved, tilos idegeskedned!”, az anya letette a kötelet és békén hagyta Ibolyát – de ez a lányt csak még jobban feldühítette. Na, még ő is hőst játszik, a nagy megmentő!
Kazincbarcikára aztán így is elment, és fel is vették a főiskolára: ellopott az apja pénztárcájából egy adag pénzt, majd egy cédulát hagyott a konyhaasztalon. Mint kiderült, az anya a szívére vonatkozóan nem hazudott – az eset után kórházba került, az apa pedig megjelent Kazincbarcikán, hogy hazarángassa a lányát.
Ibolya nem tartott vele. Imádott a kollégiumban lakni: itt mindenki más volt, mint az otthoni unalmas, szürke közegben – szabadabbak, ötletesek, tele életkedvvel és kreativitással.