— Lilla odahaza zokog, már a macskagyökeret issza! — dörgött tovább Erzsébet hangja, és visszaverődött a falakról. — A két fiú meg felfújható úszógumival rohangál a lakásban, a kis bőröndjeiket pakolják. Te meg itt játszod a nagyasszonyt?
Az ajtó mellett álltam, karba tett kézzel. Különös módon nem éreztem semmit. Nem volt bennem se pánik, se bűntudat, csak az a hűvös, fegyelmezett összeszedettség, amely akkor szokott előjönni, amikor adóügyekben kell kemény tárgyalást lefolytatnom.
— Jó estét, Erzsébet — mondtam egyenletes hangon. — Ki mondta a fiúknak, hogy csomagoljanak? Én nem egyeztem bele semmibe. Ráadásul a szállodám nem fogad tizenhat év alatti vendégeket. Ez nem szeszély, hanem szabály.
— Ugyan már, ne nevettess! — húzta el a száját megvetően. — Pénzért mindenhol mindent elintéznek. Ráfizetsz a recepción, adnak egy nagyobb szobát, és kész. A fizetésedből telik rá, nem fogsz belerokkanni.
— Nem fogok semmit ráfizetni, és senkit nem viszek magammal — feleltem még halkabban, de a hangom feszesen csengett. — Ezt az utat a saját pénzemből fizettem. Pihenni megyek. Egyedül. Ennyi.
Erzsébet arcán vörös foltok jelentek meg. Nagy levegőket vett, aztán előhúzta a kedvenc, ezerszer elkoptatott ütőkártyáját.
— Ó, hát a saját pénzéből fizette! Nézzenek oda, micsoda független úrinő lett belőled! Amikor ezt a lakást megvettétek, ki adott nektek egymillió-kétszázezer forintot az önerőhöz? Ki szakította ki a szívéből azt a pénzt, hogy ne valami lyukban lakjatok? Már el is felejtetted az anyai jóságot?
Behunytam a szemem, lassan beszívtam a levegőt, aztán újra ránéztem.
— Erzsébet, ezt a témát két éve lezártuk. Ön kölcsönadott egymillió-kétszázezer forintot. Én egymillió-hatszázezret fizettem vissza, kamattal együtt, hogy még véletlenül se érezze úgy, megkárosítottuk. A banki alkalmazásomban minden átutalási bizonylat megvan, „kölcsön visszafizetése” megjegyzéssel. Ha szeretné, kinyomtatom, és kiteheti a hűtőre. Ez a lakás az én megtakarításaimból lett megvéve, és az én nevemen van. Úgyhogy ne próbáljon meg egy rég rendezett tartozással megvásárolni.
Ez pontos találat volt. Az anyósom levegő után kapott, és a blúza gallérjához nyúlt, mintha hirtelen szorítani kezdte volna.
— Szégyentelen vagy! Hideg, számító nőszemély! — sziszegte, miközben az ajtó felé indult. — Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy egyszer még a sírba viszed Gábort a táblázataiddal meg a nagyra töréseddel! Semmi szent nincs benned! Majd meglátjuk, milyen hangon beszélsz, ha egyedül maradsz! A család az ilyesmit nem felejti el!
Úgy viharzott ki a lakásból, hogy az ajtócsapódástól Gábor kabátja leesett a fogasról.
Lassan felemeltem, visszaakasztottam, aztán kimentem a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár jéghideg vizet. Csak akkor vettem észre, hogy enyhén remeg a kezem.
Éjfél felé üzenet érkezett Gábortól: „Anyánál maradok. Nagyot csalódtam benned. Gondold át a viselkedésedet, amíg nem késő.”
„Gondold át a viselkedésedet.” Mintha valami rosszalkodó elsős lennék. Letettem a telefont az asztalra, felnyitottam a laptopot, és beléptem a levelezésembe, hogy átküldjem magamnak az utasbiztosítást. Ekkor akadt meg a szemem egy olvasatlan levélen, amely egy órával korábban érkezett az utazási irodától.
A tárgymezőben ez állt: „Foglalásmódosítás visszaigazolása”.
A szívem kihagyott egy ütemet. Megnyitottam az üzenetet. A csatolt voucheren az én csendes, kényelmes egyágyas deluxe szobám helyén „családi lakosztály, 2 felnőtt + 2 gyermek” szerepelt. Az utazási jegyem mellé két új helyfoglalás került, Sokolov Márk és Sokolov Mátyás nevére. A szeretett, tizenhat éven felülieknek fenntartott szállodámat pedig lecserélték a szomszédos, hangos családi resortba, aquaparkkal együtt.
Meredten bámultam a képernyőt, és nem akartam elhinni, amit látok. Megtették. Nemcsak érzelmileg próbáltak sarokba szorítani, hanem belenyúltak a hivatalos irataimba és a foglalásomba is.
Reszkető ujjal tárcsáztam az utazásszervező éjjel-nappali ügyfélszolgálatát.
— Kérem, magyarázza el, mi történt a 489-02-es számú foglalással — szólaltam meg, és hallottam, hogy elcsuklik a hangom. — Ki módosította a szállodát, és ki adott hozzá új utasokat?
— Egy pillanat, utánanézek… — felelte az operátor, majd billentyűk kattogása hallatszott. — Igen, látom. Ma este érkezett egy telefonhívás. Egy nő telefonált, az édesanyjának adta ki magát. Azt mondta, meglepetést szeretne szerezni a családjának. Bediktálta a gyerekek okmányadatait, és a saját bankkártyájáról kifizette az árkülönbözetet, a szállodaváltás díját és a plusz jegyeket.
A kirakós darabjai összeálltak. Tavaly nyáron, amikor mindannyian együtt mentünk egy üdülőházba, Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy ő töltse ki a jelentkezési lapokat, és lefényképezte az iratainkat. Nála maradtak a dokumentumaim másolatai. Azt is tudta, melyik irodán keresztül szoktam utazni. A terv aljasan zseniális volt: kész tények elé állítani az induláskor. Hiszen ha már minden ki van fizetve, a jegyek nem visszaválthatók, a gyerekek sírnak, akkor csak nem csapok jelenetet mindenki szeme láttára.
— Most nagyon figyeljen rám — mondtam, és lehunytam a szemem, miközben valami jeges, tökéletesen tiszta düh kezdett szétáradni bennem. — Én vagyok az út tulajdonosa. Nem adtam engedélyt semmilyen módosításra. Azonnal töröljék a gyerekek jegyeit. Állítsák vissza az eredeti szállodai foglalásomat is.
— De… — bizonytalanodott el a vonal túlsó végén a fiatal nő. — Ha visszaállítjuk a foglalást, az a plusz összeg, amit az a hölgy befizetett, elveszik. A szálloda kötbére száz százalék, és a különjáratos utazási jegyek sem visszatéríthetők.
— Akkor vesszen el — vágtam rá. — Ez nem az én gondom. És kérem, állítsanak be jelszót a személyes fiókomhoz, hogy se „anya”, se „testvér”, se bármilyen önjelölt családtag ne tudjon többé hozzányúlni a foglalásomhoz.