A porrózsa árnyalatú, finom selyemblúz puhán simult rá a hófehér lenvászon rövidnadrágra. Végighúztam rajta a tenyeremet, mintha egy nem létező gyűrődést akarnék eltüntetni, és közben azt éreztem, hogy odabent lassan szétárad bennem valami rég nem tapasztalt, meleg nyugalom.
Alig több mint egy nap volt hátra az indulásig Szegedre. Három év óta ez lett volna az első igazi szabadságom. Három esztendő könyörtelen audit, üzleti utak, végeláthatatlan munkaidők és táblázatok között, amelyek után éjszakánként úgy ébredtem, mintha a szememben is szétpattannának az erek.
Megérdemeltem azt a „16+” szállodát egy csendes, vízparti pihenőhelyen. Megérdemeltem a nyugalmat, a hullámzó víz neszét, és azt a jogot is, hogy tizenkét teljes napon át senkivel se kelljen beszélgetnem.
Az idill pontosan 19:40-kor omlott össze, amikor az éjjeliszekrényen heverő telefonom kijelzője felvillant, rajta a névvel: „Lilla. Gábor húga.”
Egyáltalán nem akartam felvenni. A megérzésem szinte ordított, hogy nyomjam ki, de a belém nevelt udvariasság — verje meg az ég — végül arra kényszerített, hogy elhúzzam az ujjam a képernyőn.
— Nóra, figyelj, nagy baj van — csapott a fülembe a sógornőm hangja minden bevezetés nélkül. Se egy „szia”, se egy „hogy vagy”. — A szalonban az adminisztrátorom egyik napról a másikra felmondott, a másiknak meg kórházba került az anyja. Holnap nekem kell bemennem, nincs, aki dolgozzon. Anyára sem számíthatok, összevissza ugrál a vérnyomása. Szóval most átíratom a jegyeket, a fiúk veled mennek.
Olyan csönd szakadt a hálószobára, hogy tisztán hallottam a konyhából a hűtő tompa zúgását. A tekintetem lassan a bőröndben katonás rendben elhelyezett fürdőruhákra siklott.
— Lilla, te most miről beszélsz? — kérdeztem száraz, idegennek ható hangon, miközben belül mindenem egyetlen feszes, lüktető görcsbe rándult.
— Jaj, ne játszd már meg, hogy nem érted! — csettintett ingerülten. — Úgyis csak heverészni mész a vízpartra. Nem mindegy, hogy egyedül fekszel ott, vagy az unokaöcséiddel? Márknak és Mátyásnak jót tenne a levegő, egész télen taknyosak voltak. Mindjárt utalok neked egy kis költőpénzt, csak ott aztán le ne vedd róluk a szemed, mert állítólag meredek részek is vannak a hotel körül.
Márk és Mátyás. Hatéves kis tornádók, akik számára a „nem” szó soha nem létezett. Ugyanazok a gyerekek, akik a legutóbbi családi ebéden puszta szórakozásból belefojtották a telefonomat egy kancsó kompótba, Lilla pedig akkor csak ellágyultan felsóhajtott: „Hát fiúk, így fedezik fel a világot.”
— Ezt még csak meg se próbáld, Lilla — mondtam tagoltan, és éreztem, ahogy a hideg düh elszorítja a torkomat. — Felnőtteknek fenntartott szállodába megyek. Gyerekeket be sem engednek. És ha beengednének is, akkor sem vinném őket. Pihenni megyek. Egyedül.
— Te teljesen megőrültél?! — visított bele a telefonba. — Nekem épp lángokban áll a vállalkozásom! Fel tudod fogni, mennyit bukok, ha két hétre bezárom a szalont? Neked csak a saját kényelmed számít! Gábor tudja egyáltalán, hogy a felesége képes sorsukra hagyni a saját unokaöccseit?
Azzal bontotta a vonalat. A rövid sípolások úgy verődtek vissza a szoba csendjében, mintha ostorcsapások lettek volna.
Lassan leültem az ágy szélére, és megdörzsöltem a halántékomat. A hálószoba ajtaja hangtalanul résnyire nyílt. A küszöbön a férjem, Gábor állt. Kezében a mindig vele lévő MacBookot szorongatta, örök, jövedelmet soha nem hozó „startupjai” nélkülözhetetlen kellékét. Abból, ahogy egyik lábáról a másikra állt, és kerülte a tekintetemet, azonnal világossá vált: őt egyáltalán nem érte váratlanul ez a telefon. Mindent tudott.
— Gábor — emeltem rá a tekintetemet. — A húgod az imént közölte velem, hogy az egyetlen szabadságom alatt legyek ingyen bébiszitter a gyerekeinek. Mondd, hogy neked ehhez az őrülethez semmi közöd.
Gábor idegesen beletúrt a hajába, majd megpróbált könnyed mosolyt erőltetni magára. Szánalmasan félresikerült.
— Nórikám, miért kell ezt ennyire felfújni? — támaszkodott a félfának, mintha kapaszkodóra lenne szüksége. — Lillánál tényleg teljes a káosz. A vállalkozása a szakadék szélén áll. A srácok meg… ugyan már, már nagyobbak, lehet velük beszélni. Veszel nekik fagyit, leülteted őket mesét nézni, te meg közben napozol. Ez család, Nóra. Ilyenkor segíteni kell.
— Segíteni? — felálltam, Gábor pedig ösztönösen hátralépett. — Napi tizenkét órát dolgozom. Én fizetem ennek a lakásnak a hitelét, a bevásárlást, a rezsit, és a te végtelen továbbképzéseidet is. Már egy hangosabb zajtól rángani kezd a szemem. És te azt javaslod, hogy vigyek magammal két kezelhetetlen gyereket egy idegen városba?
— Ők az unokaöcséim! A vérem! — emelte fel hirtelen a hangját, mintha megsértett ártatlanságot próbálna játszani. Aztán a rezzenéstelen pillantásom alatt azonnal elhallgatott. — Jó… én nem fogok veled vitatkozni. Anya mindjárt ideér. Azt kérte, várd meg. Vele beszéld meg a határaidat.
Megfordult, ledobta a laptopját az előszobai fotelba, felkapta a kabátját, és kirohant a lakásból. A zár kattanása lövésként csapódott a csendbe. A férjem, akivel valaha közös életet terveztem, egyszerűen elmenekült, engem pedig ott hagyott, hogy egyedül álljam a rohamot a „nehéztüzérség” előtt.
Nem kellett sokáig várnom. Fél óra múlva parancsolóan megszólalt a csengő. Nem röviden, nem udvariasan: valaki rátapadt a gombra, és addig kínozta a csengőt hisztérikus trillázással, amíg el nem fordítottam a kulcsot.
A küszöbön Erzsébet állt. Nehéz parfüm és felháborodott igazságérzet áradt belőle. Le sem vette ormótlan bokacsizmáját, úgy vonult végig a világos parkettán a nappaliig, ledobta a táskáját az asztalra, majd úgy fordult felém, mint egy indulásra kész tank.
— Mégis miféle cirkuszt rendezel itt, Nóra?