még egy önjelölt „elnök” se módosíthasson rajta a személyes jelenlétem és az igazolványom nélkül.
— Rendben, rögzítettem a kérelmet az eredeti feltételek visszaállítására. A Márk és Mátyás nevére kiállított utazási jegyeket töröltük.
Letettem a telefont. Az álmosság egyetlen pillanat alatt kiszállt belőlem. Odamentem az ablakhoz, és sokáig bámultam a sötétben derengő várost. Akkor értettem meg igazán: a házasságom nem azon az éjszakán omlott össze. Már jóval korábban véget ért, csak én annyit dolgoztam, annyira hajtottam, hogy nem vettem észre.
Reggel kulcsok vad csörgése riasztott fel. Gábor úgy rontott be a lakásba, mintha üldöznék. Az arca eltorzult a dühtől, a telefonját görcsösen szorította a kezében.
— Te teljesen megőrültél?! — ordította már az előszobából, még a cipőjét sem vette le. — Anyának most jött az értesítés! A szállást törölték, a jegyeket érvénytelenítették, a pénz ugrott! Felfogod, mit csináltál? Nyolcszázezer forintot fizetett be a félretett pénzéből!
Én a konyhaasztalnál ültem, és lassan kavargattam a kávémat.
— Anyád nyolcszázezer forintot öntött bele egy családi csalásba, Gábor — néztem fel rá nyugodtan. — Engedély nélkül használta fel a személyes adataimat, hogy a hátam mögött átírassa az utamat. Tudod, ezt a büntetőjogban milyen néven emlegetik?
— Miféle büntetőjog? Térj már észhez! Ez a családod! Jót akart! Lilla otthon hisztériázik, a fiúk sírnak, már teljesen beleélték magukat a tengerbe! Te szörnyeteg vagy, Nóra! Széttapostad a saját családodat!
— Család? — keserű nevetés tört ki belőlem. — A család ott kezdődik, hogy az emberek tisztelik egymást. Ti viszont úgy kezeltetek, mint valami igásállatot, akit be lehet fogni, aztán még rá is lehet csapni, ha nem húz elég gyorsan. Te tudtál erről a jegyes tervről?
Elkapta a tekintetét. Apró, gyáva mozdulat volt, de mindent elárult. Tudott róla. Ott ült az anyja konyhájában, kortyolgatta a teáját, és valószínűleg jót mulattak azon, milyen képet vágok majd a reptéren, amikor a kezembe nyomják a két gyereket.
— Ha most azonnal nem kérsz bocsánatot, és nem állítasz vissza mindent a saját pénzedből… — kezdte, közben fenyegetően közelebb lépett.
— Akkor mi lesz? — felálltam. — Kidobsz a saját lakásomból? Gábor, pakolj össze. Most. Nem akarok többé egy fedél alatt élni veled.
A magabiztossága egy csapásra leolvadt róla. Pislogott, láthatóan nem erre a fordulatra készült. Az ő forgatókönyvében nekem sírnom kellett volna, magyarázkodnom, aztán végül meghunyászkodnom.
— Te… most viccelsz? — remegett meg a hangja. — Egy nyaralás miatt képes lennél tönkretenni a házasságunkat?
— Nem a házasságot teszem tönkre. Magamat mentem ki az élősködők közül — mondtam halkan. — Egy órád van, amíg lezuhanyozom. Mire kijövök, ne legyél itt.
Nem maradt egy órát. Tíz perc múlva kiviharzott, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az előszobában lepattogzott egy darab vakolat. Öt órával az indulás előtt taxit hívtam a repülőtérre. Képtelen voltam tovább a lakásban maradni. A levegő is ragacsosnak tűnt a hazugságoktól.
A Liszt Ferenc repülőtér ismerős morajjal, drága parfümök illatával és automatából áradó erős kávészaggal fogadott. A bőröndömet húzva indultam a check-in pultok felé, amikor a tömegben, az információs kijelzők közelében megláttam egy fájdalmasan ismerős és nevetséges jelenetet.
Erzsébet a kedvenc bordó kabátjában állt, pont azon az útvonalon, amerre a kényelmesebb utasfelvételhez kellett volna mennem. Mellette Márk és Mátyás toporogtak, mindkettőjükön gyerekhátizsák lógott. Eljöttek. A törölt jegyek ellenére is kivitték a gyerekeket a reptérre, hogy a dráma utolsó felvonását nyilvánosan adják elő. Arra számítottak, hogy több száz ember szeme láttára nem bírom majd elviselni az unokák zokogását.
Az adrenalin a halántékomig lüktetett. A szívem mintha a torkomban vert volna. Hirtelen megálltam, majd behúzódtam egy oszlop mögé, és beleolvadtam egy turistacsoportba.
Elővettem a telefonomat. A repülő üzemmód ki volt kapcsolva, a kijelzőn negyvennyolc nem fogadott hívás világított: anyóstól, sógornőtől, férjtől. És egyetlen üzenet Lillától: „A 2B kijelzőinél vagyunk. A gyerekek a tengert várják. Csak próbálj meg elmenni mellettünk, akkora balhét csinálok, hogy a biztonságiak se szednek szét.”
Lélegezz, Nóra. Csak lélegezz.
Sarkon fordultam, és határozott léptekkel elindultam az épület másik vége felé, a VIP-szolgáltatás pultjához. Egy elegáns öltönyös alkalmazott állt ott.
— Jó napot. Ki tudom fizetni most a VIP-váró használatát és a külön utasfelvételt?
— Természetesen — mosolygott udvariasan. — A szolgáltatás ára hatvanezer forint.
— Kérem, intézze.
Gondolkodás nélkül nyújtottam a kártyámat. Hatvanezer forint azért, hogy ne kelljen részt vennem egy olcsó cirkuszban, sikítozással, földre vetődéssel és a bőröndömbe kapaszkodó kezekkel. Életem egyik legjobb döntése volt.
Fél órával később már a business lounge puha bőrfotelében ültem, és hideg pezsgőt kortyoltam. A panorámaablak mögött hatalmas gépek emelkedtek a magasba. A telefonom kikapcsolva hevert a táskám mélyén, teljesen közömbösen azok hisztériája iránt, akik odakint, a terminálban maradtak.
A tengerparton töltött tizenkét nap szinte ködbe veszett. Aludtam, ettem, úsztam, aztán megint aludtam. Esténként a balkonon ülve néztem a naplementét, és éreztem, ahogy cseppenként távozik belőlem az elmúlt három év mérge. A telefonomat egyszer sem kapcsoltam be. Tudtam, hogy hazatérés után vihar vár rám, de addig erőt kellett gyűjtenem, hogy állva maradjak.
Debrecen nyirkos őszi esővel és ólomszürke felhőkkel fogadott. A taxiban ülve, a reptérről hazafelé vezető úton úgy feszültem belül, mint egy összenyomott rugó.
A lakásom zárjában túl könnyedén fordult el a kulcs. Megnyomtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót.