A hangja úgy hasított végig a helyiségen, hogy belesajdult a fülem. Apám közben egy szót sem szólt, de a tekintete nyugtalanul járt körbe: a bútorokat, a fényeket, a berendezést méricskélte, mintha fejben máris összeadná az értéküket.
— Miből futotta erre? — indult meg felém. — Hol dolgozol? Ki fizette ki neked ezt az egészet?
Nyugodtan letettem a poharat az asztalra.
— Én teremtettem elő rá a pénzt. Ez a ház az enyém. Magukat pedig senki sem hívta ide.
— Mi vagyunk az apád és az anyád! — csattant fel anyám. — Nem viselkedhetsz így velünk!
— Hét évvel ezelőtt maguk dobtak ki. Akkor azt mondták, nem vagyok senki. Elmentem, és egyetlen forintot sem kértem maguktól. Fogalmuk sincs, min mentem keresztül, mert soha nem érdekelte önöket. Most pedig megjelennek, és követelnek? Távozzanak.
— Felneveltünk! — makacskodott anyám, mozdulatlanul állva. — Enni adtunk, ruhát vettünk rád!
— Ettől jogot formálnak az életemre? Azt tették, amit szülőként kötelességük volt megtenni. Ez nem örökös adósságlevél.
Márk gúnyosan felhorkant.
— Nézzétek csak, micsoda úrinő lett belőle. Már azt is elfelejtetted, honnan jöttél?
Ránéztem.
— Az autódat megkaptad. Részemről ezzel vége. Sem neked, sem másnak nem tartozom semmivel.
Apám közelebb lépett, az arca vörösre gyúlt.
— Segítened kell! Egy család vagyunk!
— Család? — keserű nevetés szakadt ki belőlem. — Maguk nem családot látnak bennem, hanem pénzt. Biztonságiak!
A nappali ajtajában azonnal megjelent két őr. Apám és anyám riadtan pillantottak egymásra.
— Kísérjék ki őket — mondtam határozottan. — És többé ne engedjék be őket. Tegyék őket tiltólistára.
Anyám az ajtófélfába kapaszkodott.
— Alisza, ezt még keservesen megbánod! A saját véreiddel teszed ezt!
— Lehet — feleltem halkan. — De akkor is megteszem.
Kivezették őket. Anyám még a folyosóról is hálátlanságot kiabált, apám pedig próbálta kiszabadítani magát az őrök keze közül. A bejárati ajtó végül tompa puffanással zárult be mögöttük. Emese néni odalépett hozzám, és átölelt.
— Büszke vagyok rád. Nagyon erős voltál.
Csak bólintani tudtam. Belül mindenem reszketett. Nem rettegésből — hanem attól a furcsa, szédítő szabadságtól, amely hirtelen rám szakadt.
Másnap megindult a telefonos ostrom. Anyám hosszú hangüzeneteket küldött arról, milyen szívtelen és kegyetlen vagyok. Márk rövidebbre fogta, de annál arcátlanabb volt:
— Ide figyelj, kellene egy kis pénz az autóhitelemre. Neked úgyis van bőven. Segíts már a bátyádon.
Nem reagáltam. Letiltottam.
Két nappal később Nóra keresett meg privát üzenetben. Mézes-mázos, könnyfakasztónak szánt sorokat írt a tandíjáról, meg arról, hogy a szüleim nyakig ülnek az adósságban.
Azt is töröltem. Őt is letiltottam.
Ezután a munkahelyem környékén kezdtek felbukkanni. Apám egyszer az autótelep bejáratánál várt rám, és amikor kiléptem, azonnal elém állt. Megfogta a könyökömet, mintha joga lenne hozzá.
— Alisza, beszéljük meg ezt emberi módon. Tényleg bajban vagyunk. Én nyugdíjas vagyok, anyád beteg.