„Neked itt nincs helyed!” — vágta a fejemhez anyám. Aztán amikor beköltöztem a hatvanmillió forintos saját házamba, betoppantak, és rögtön követelésekkel álltak elő
Anyám sokáig nem nyitotta ki az ajtót. Előbb csak a biztonsági lánc fémes csörgését hallottam, majd résnyire feltűnt az arca: fáradtabbnak látszott, mint emlékeztem, a szája mellett mély ráncok húzódtak. A kezemben gyümölcsökkel teli kosarat szorongattam, olyan erősen markolva a fülét, hogy az ujjaim egészen elfehéredtek. Virágvasárnap volt. Emese néni győzködött, hogy legalább egyszer próbáljak meg közeledni hozzájuk.
— Anya, én csak szerettem volna…
Úgy nézett át rajtam, mintha levegő lennék.
— Menj innen. Te ebben a lakásban senki vagy.
A következő pillanatban rám csapódott az ajtó. A kosár kicsúszott a kezemből, az almák szétgurultak a lépcsőház kopott kövén. Hét év telt el azóta, hogy apám ugyanebből az otthonból kirakott, mert nem voltam hajlandó odaadni Márknak, a bátyámnak az autójára azt az egymillió-kétszázezer forintot, amelyet a nagymamámtól örököltem. Ez volt mindenem. Az első és egyetlen lehetőségem arra, hogy elinduljak valamerre. Huszonegy éves voltam, frissen végeztem a technikumban.
— Márknak most fontosabb — jelentette ki akkor anyám. — Ő férfi, neki építenie kell az életét. Te lány vagy, téged majd eltart a férjed.
Én mégis nemet mondtam. Apám erre felkapta a táskámat, és dühében kivágta a lépcsőházba.
— Addig vissza ne merj jönni, amíg észhez nem térsz.
Eljöttem. A következő hét évben pedig abból az egymillió-kétszázezerből hatvanmillió forintot csináltam. Olcsón megvettem lepusztult lakásokat, saját kezemmel renováltam őket, majd haszonnal eladtam. Naponta tizenkét órát robotoltam, alig öt órákat aludtam. A családomból közben senki sem keresett.
A sorházi otthont júliusban vásároltam meg. Két emelet, zárt, őrzött lakópark, hatalmas panorámaablakok, világos lépcső, tágas terasz, ahonnan az erdő lombjaira lehetett látni. Ez már valóban az én házam volt. Csak az enyém.
A házavatóra meghívtam a barátaimat, a munkatársaimat és a vőlegényemet, Leventét is, aki főgépészként dolgozott azon az autótelepen, ahol én mérnök voltam. Emese néni egyik helyiségből a másikba sétált, ámulva nézett körül, és közben sorra készítette a fényképeket.
— Alizkám, ez valami csodálatos! El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok rád!
Koccintottunk. A zene halkan szólt, a vendégek beszélgettek, nevetés töltötte be a nappalit.
Ekkor azonban az ajtó hirtelen, erőszakosan kivágódott.
Elöl apám lépett be, mögötte anyám, majd Márk és Nóra. A zene egy csapásra elnémult. A vendégek dermedten fordultak feléjük.
Anyám megállt a nappali közepén, tekintete végigsiklott a csilláron, a fehér lépcsőn, a kanapékon és a fényes padlón. Az arca eltorzult a dühtől.
— Szóval így állunk! Nekünk a szegényt játszottad, miközben milliókat dugdostál el előlünk!