Elrántottam a karomat.
— Komolyan? Hét esztendőn át egyikük sem volt beteg? Semmire sem szorultak rá? Dehogynem. Csak engem nem kerestek, mert biztosak voltak benne, hogy nincs mit elvenni tőlem. Aztán meglátták a házat, és egyszerre eszükbe jutott, hogy mégiscsak család vagyunk.
Apám arca megkeményedett.
— Téged teljesen elrontott a pénz.
— Nem a pénz rontott el semmit. Maguk tették tönkre, amikor kitettek az utcára, mert nem adtam oda az utolsó filléremet is.
Kikerültem, beültem a kocsiba, és szó nélkül elhajtottam. Másnap újra ott állt. Utána anyám jelent meg. Aztán már ketten vártak.
Levente azt mondta, ennek véget kell vetni, és jobb lenne hivatalosan jelezni a zaklatást. A körzeti megbízott ki is ment hozzájuk, beszélt velük pár szót. Elindultak ugyan, de anyám még utánam ordított:
— Meg fogsz fizetni ezért! A saját szüleidet hagyod cserben!
Nem néztem vissza.
Ezután három hétig síri csend lett. Már majdnem elhittem, hogy végre békén hagynak. Dolgoztam, közben az esküvőt intéztem: semmi nagy felhajtás, csak azok, akik tényleg fontosak voltak nekünk.
Aztán egy nap Emese néni hívott. A hangja fáradtan, tompán szólt a telefonban.
— Alisz, apádnak szívrohama volt. Kórházba vitték. Nem könnyű az állapota.
Nem feleltem azonnal.
— Anyád kért meg, hogy szóljak. Azt szeretné, ha bemennél hozzá. Apád állítólag téged emleget.
— Engem emleget? Vagy inkább azt szeretnék, hogy én álljam a számlákat?
Emese néni halkan sóhajtott.
— Nem tudom, kincsem. Én csak továbbadtam. A döntés a tiéd.
Letettem a telefont. Levente leült mellém, és nem sürgetett, csak várt.
— Nem megyek be — mondtam végül.
Ő csak bólintott.
Körülbelül egy órával később anyám kezdett hívogatni. Nem vettem fel. Hangüzenetet hagyott, sírástól fulladozó, hisztérikus hangon:
— Alisza, az apád talán nem éli túl! Érted te ezt egyáltalán? Gyere be, amíg lehet! Vagy már tényleg semmi szíved sincs?
Végighallgattam, és nem éreztem semmit. Se haragot, se részvétet. Csak valami üres, hideg csendet magamban.
Anyám még legalább ötször próbálkozott. Márk is írt, tajtékzó üzenetet küldött árulásról meg kötelességről. Nóra pedig könnyes sorokban könyörgött.
Egyiküknek sem válaszoltam.
Apám végül életben maradt. Egy héttel később Emese néni szólt, hogy kiengedték a kórházból. Anyám onnantól nem keresett többet.
Szeptemberben megtartottuk az esküvőt. A saját házam teraszán. Emese néni örömében sírt, a barátaink nevettek, öleltek, gratuláltak, és minden pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. A szüleim, Márk és Nóra nem voltak jelen. Őszintén szólva fel sem tűnt a hiányuk.
Késő este Leventével kint ültünk a teraszon, és a csillagos eget néztük. Átkarolt, én pedig a vállának dőltem.
— Nem bánod? — kérdezte halkan. — Azt, hogy akkor nem mentél be a kórházba?
Egy ideig hallgattam.
— Nem. Tudod, mit műveltek éveken át? Emese néni mesélte. Anyám és apám a rokonságban mindenkinek azt adta elő, hogy lecsúsztam, iszom, adósságokba keveredtem, és valahol nyomom veszett.