– Lillácska, szervusz. Gábor azt mondta, vasárnap nem akarsz átjönni.
– Nem is akarok.
– Azt hittem, összejövünk kicsit családiasan. Megünnepeljük az új konyhát.
– Nekem más programom van.
– Ugyan mi lehet fontosabb a családnál?
– Magánügy.
Erzsébet egy pillanatra elhallgatott. A csendje nem békés volt, inkább olyan, mintha mérlegelné, milyen hangon folytassa.
– Azt szerettem volna kérni, hogy süsd meg azt a túrós pitédet. Átjön a szomszédasszony, meg a szerelő is ott lesz. Mégsem kínálhatom meg az embereket üres teával.
– Süsse meg maga.
– Most még nincs bekötve a sütőm.
– Akkor vegyen valami kész süteményt.
– Tudod jól, hogy nem szeretem a bolti tésztákat.
– Ez esetben halassza el a teázást.
Erzsébet hangja érezhetően lehűlt.
– Lilla, én már tényleg nem értem, mi történt veled. Gábor jót tett, te meg most az egész családon állsz bosszút.
– Senkin sem állok bosszút. Egyszerűen nem fizetem és nem szolgálom ki többé azokat a döntéseket, amelyeket nélkülem hoztak meg.
– Miféle kiszolgálásról beszélsz? Olyan nagy dolog megsütni egy pitét?
– Nem nagy dolog. Csak nem fogom megcsinálni.
– Gábor azt mondja, már neki sem főzöl.
– Akkor kérdezze meg Gábort, miért alakult így.
– Azért, mert segített az anyjának!
– Azért, mert odaadta azt a pénzt, amit a mi otthonunkra szántunk, és úgy gondolta, majd én betömöm a lyukat.
– A saját pénzét adta oda.
– Akkor az én pénzem is az enyém.
– Veled már lehetetlen beszélni.
– Akkor fejezzük be.
Lilla bontotta a hívást. Az ujjai enyhén remegtek, miközben visszatette a telefont a táskájába. Nem szeretett keményen beszélni, különösen nem idősebb emberekkel. Pár percig lassabb léptekkel ment tovább, és figyelte, mikor tör rá a jól ismert bűntudat. Aztán eszébe jutott az üres közös számla, és a szorítás lassan engedett benne.
Vasárnapig Gábor már többször evett a munkahelyi menzán, buszra szállt autó helyett, és magának vett néhány egyszerű élelmiszert. A nála maradt összeg sokkal gyorsabban apadt, mint ahogy előre elképzelte.
Reggel elindult az anyjához. Úgy számított, gyorsan leviszi a régi szekrényeket, segít a mestereknek, aztán ebédel egyet. Erzsébet mindig szeretett enni adni a fiának, amikor az egyedül látogatta meg. Útközben vett egy olcsó piskótatekercset a teához, és ezzel is lefaragott a megmaradt pénzéből.
A lakásban fapor szaga terjengett. A régi bútorokat már szétszedték. A folyosón dobozok tornyosultak, a konyhában pedig két munkás szerelte össze a tejfehér alsó szekrényeket.
– Szép, ugye? – kérdezte az anyja.
– Rendben van.
– Nem „rendben van”, hanem gyönyörű. Nézd meg, mennyivel világosabb lett minden.
Gábor bólintott, aztán levette a kabátját.
– Van valami ebéd?
– Várj egy kicsit. Előbb rendezzük el ezt a bútorügyet.
Erzsébet elvette tőle a hozott piskótatekercset, és betette a szekrénybe.
– Ezt majd akkor vesszük elő, ha átjön a szomszédasszony.
Gábor segített kivinni az egyik régi szekrényt, lecibált egy nehéz munkalapot a kukákhoz, majd több dobozt is felhozott. Mire visszaért, az anyja a mester mellett állt, és a fogantyúk miatt vitatkozott vele.
– Ezek túl egyszerűek – mondta Erzsébet. – Én olyat választottam, amin aranyszínű csík van.
– Az a változat külön díjas – magyarázta a szerelő.
– Mennyibe kerül?
– A teljes készlet huszonnégyezer forint.
Erzsébet rögtön Gáborra nézett.
– Kisfiam, van ennyi a kártyádon?
– Nincs.
– Egyáltalán semmi?
– Anya, majdnem az egész fizetésemet átutaltam neked.
– Ugyan már, huszonnégyezer forintot csak össze lehet valahonnan kaparni. Ezek az egyszerű fogantyúk elrontják az egészet.
– Maradjanak az egyszerűek.
– Nem azért cseréltettem ki a konyhát, hogy a végén ilyen apróságokon spóroljak.
Gábor visszanyelte a választ, és odébb ment az ablakhoz. A mester folytatta a munkát.
Az ebédidő már régen elmúlt. Az asztalon csak a vízforraló állt, mellette egy csomag keksz.
– Anya, azt mondtad, volt levesed – jegyezte meg Gábor.
– Elfogyott.
– És valami más?
– A hűtő ki van húzva, látod te is. Nem vettem ételt, nehogy megromoljon.
– Szendvicset azért lehetett volna csinálni.
– Miből? Mindent kipakoltam.
– Reggel óta nem ettem semmit.
– Igyál teát keksszel.
– Egész nap szekrényeket cipelek.
– Akkor rendelj magadnak valamit.
– Alig maradt pénzem.
Erzsébet összevonta a szemöldökét.
– Gábor, felnőtt férfi vagy. Lilla tényleg semmit sem ad neked?
– Ő a saját részét fizeti a közös kiadásokból.
– Miféle saját részét? A feleséged. Az a dolga, hogy ételt tegyen eléd.
– Te kaptad meg azt a pénzt, amiből ennünk kellett volna.
– Most már bocsánatot is kérjek, amiért konyhát csináltatok?
– Nem kell bocsánatot kérned. Csak adj vissza legalább húszezer forintot.
– Miből adjak? Rá kellett fizetnem a mosogatóra, a szállításra, a felhordásra. És még páraelszívót is vennem kell.
– A régit miért nem hagytad meg?
– Mert nem illik az új frontokhoz.
Gábor végignézett a világos szekrényeken. Eleinte tényleg tetszettek neki. Most viszont már csak a plusz polcokat látta, az aranycsíkos fogantyúkat, meg azt az üres helyet, ahová majd az új páraelszívó kerül.
– Azt mondtad, az előlegre nem elég a pénzed – szólalt meg lassan. – Én azt hittem, a többire megvan.
– Volt valamennyi. Csak tudod, egyik kiadás hozza a másikat.
– Vagyis tudtad, hogy nem lesz elég?
– Arra számítottam, hogy segítesz.
– Már segítettem.
– A fiú egyszer ad pénzt az anyjának, aztán rögtön a szemére hányja?
A mesterek úgy tettek, mintha nem figyelnének, de a beszélgetést mindannyian hallották. Gábor érezte, hogy felforrósodik az arca.
– Nem hánytorgatom fel. Csak nekem sincs miből élnem.
– Fizetésig kibírod. Lilla majd főz rád.
– Nem főz.
– Akkor magyarázd el neki, ki az úr a háznál. Férfi vagy te, vagy mi?
Gábor ránézett az anyjára. Erzsébet teljesen hétköznapi hangon mondta ezt, még csak nem is dühösen. Számára minden egyszerű volt: a fiú odaadja a pénzt, a feleség megeteti a fiút, és ha nem akarja, akkor rá kell kényszeríteni.
– Hazamegyek – mondta Gábor.
– És a hűtő fölötti szekrényt ki teszi fel?
– A mester.
– Azért külön fizetni kell.
– Akkor ne tetesd fel.
– Gábor!
Ő azonban már felvette a kabátját, és kilépett a lakásból. Sem a kekszre, sem a teára nem vágyott többé.
A buszon fülledt volt a levegő. Gábor az ajtó mellett állt, a kapaszkodót markolta, és újra meg újra eszébe jutott a reggeli beszélgetés Lillával. Korábban sértőnek érezte, amikor a felesége azt mondta, hogy más pénzén segített. Most először látta kívülről az egész helyzetet.
Az anyja meg sem kérdezte, miből fog élni. Nem ajánlotta fel, hogy visszaad valamennyit. Nem készített neki semmit, pedig tudta, hogy órákon át nehéz dobozokat és bútorokat fog cipelni. Abban viszont teljesen biztos volt, hogy Lilla kötelessége elsimítani minden kellemetlenséget, amit ez az egész okozott.
Amikor hazaért, Gábor egyenesen a konyhába ment. Lilla az ablak mellett ült, és salátát aprított. Mellette ott állt ugyanaz a kis kék lábas.
– Ettél már? – kérdezte.
– Most készülök.
– Anya még pénzt kért.
Lilla letette a kést.
– Mire?
– Fogantyúkra. Aztán kell majd páraelszívó is. Lehet, hogy székekre is sor kerül.
– Adtál neki?
– Nincs miből.
– Tőlem akarsz kérni?
Gábor leült vele szemben.
– Nem.
Néhány másodpercig a saját kezét nézte.
– Azt kértem tőle, adjon vissza legalább húszezer forintot. Nem adott.
Lilla nem szólt semmit.
– Azt mondta, neked kötelességed engem etetni. És hogy nekem kellene megmutatnom neked, ki az úr a háznál.