Olyan világosan és egyszerűen állt előtte az egész, hogy felesleges lett volna tovább magyarázni akár magának is. Kitörölte a bejegyzést, aztán elrakta a telefont.
Ha valaki megkérdezte volna tőle, miért vállalta magára éveken át szinte az összes otthoni teendőt, a válasz nem lett volna szép: azért, mert így tűnt könnyebbnek.
Gábor tudott főzni. A kapcsolatuk elején készített rizses húsokat, sütött halat, főzött sűrű babos levest is. Aztán a munkahelyén egyre több lett a megrendelés, ő pedig esténként kimerülten ért haza. Lilla először csak gyakrabban állt oda a tűzhely mellé. A „gyakrabban” aztán észrevétlenül „mindiggé” változott.
Mostanra Gábor még mosogatni is csak akkor mosogatott el, ha a felesége külön megkérte rá.
Az ebéd a munkahelyi menzán ezerhatszáznyolcvan forintjába került. Levest kért, hozzá fasírtot krumplipürével, végül egy pohár kompótot. A fasírt száraznak tűnt neki, a leves pedig olyan ízetlen volt, mintha csak meleg vízben úszkált volna néhány zöldségdarab.
– A te asszonyod jobban főz – jegyezte meg vele szemben ülve Tamás, a munkatársa.
– Főzött – morogta Gábor.
– Összekaptatok?
– Ugyan. Csak most játssza a sértődöttet.
Tamás nem firtatta tovább. Befejezte az ebédet, aztán ment a dolgára, Gábor viszont még egy ideig az üres tálcája fölött ült, és fejben számolgatta, mennyi pénze maradt.
Az autó tankja félig sem volt tele. Ha továbbra is kocsival jár, a huszonnyolcezer forint még a hónap közepéig sem tart ki. Azzal nyugtatta magát, hogy estére Lilla majd lehiggad, és minden visszakerül a régi kerékvágásba.
Otthon sült hal illata fogadta.
Gábor arca felderült. Ledobta a kabátját, és egyenesen a konyhába indult. Az asztalon azonban csak egyetlen tányér állt. Lilla zöldséges halat evett, közben a munkahelyi jegyzeteit nézte át.
– Az enyém hol van? – kérdezte Gábor.
– Micsoda?
– A vacsorám.
– Egy adagot készítettem.
– Miért csak egyet?
– Mert egyedül vettem meg hozzá az alapanyagokat.
Gábor kinyitotta a hűtőt. A középső polcon egy dobozban ott feküdt egy kisebb darab hal.
– Hiszen maradt.
– Az holnapra lesz nekem.
– Lilla, nem gondolod, hogy túlzásba viszed?
– Nem.
– Itt ülsz, eszel, miközben a férjed éhes.
– Ebédeltél a menzán.
– Ezt meg honnan veszed?
– Ha egész nap nem ettél volna semmit, már rég elmondtad volna.
Gábor kihúzott egy fiókot, elővett egy csomag tésztát, és letette az asztalra.
– Rendben. Akkor megfőzöm magamnak.
– Főzd.
– Hol van a lábas?
Lilla az alsó szekrény felé biccentett.
Gábor kivette az első edényt, ami a kezébe akadt. Egy kék, kisméretű lábas volt, amelyben Lilla általában a reggeli kását szokta megfőzni magának. Gábor beleszórta a tésztacsomag majdnem felét, majd csordultig töltötte vízzel.
– Nem fog elférni benne – szólt oda a felesége.
– Majd megoldom.
A víz felforrt, és szinte azonnal kifutott a tűzhelyre. Gábor kapkodni kezdett a mosogató és a főzőlap között, megégette az ujját a fedővel, aztán felkapott egy konyharuhát, és azzal próbálta feltörölni a habot.
– Azért segíthettél volna – mondta, amikor a tészta végre a szűrőben landolt.
– Azt mondtad, megoldod.
Gábor megkóstolt egy szálat, és fintorogva lenyelte.
– Ebben nincs só.
– A szekrényben van.
– Elfelejtettem megsózni a vizet.
– Akkor sózd meg most.
– Így már nem lesz olyan.
Lilla nem válaszolt.
Gábor vajat kevert a tésztához, szeletelt mellé sajtot, aztán leült vele szemben. A tészta egy ragacsos, tömör csomóvá állt össze, de kidobni sajnálta.
– Anya meghívott minket vasárnapra – közölte néhány falat után. – Akkor szerelik be nála az új konyhát. Ki kell vinni a régi szekrényeket.
– Te nyugodtan menj el.
– Mindkettőnket hívott.
– Én nem megyek.
– Miért?
– Van más dolgom.
– Miféle dolgod?
– Át akarom válogatni a holmikat, el kell mennem bevásárolni, és megfőzöm magamnak a következő munkanapokra az ebédet.
– Vagyis nekem továbbra sem főzöl?
– Nem.
– Meddig akarod még ezt a komédiát folytatni?
Lilla becsukta a jegyzeteit.
– Addig, amíg vissza nem teszed a közös számlára a száznyolcvanezer forintot.
– Miből tenném vissza?
– Kérj az anyádtól.
– Én odaadtam neki azt a pénzt.
– Akkor keress másikat.
– Nagyon jól tudod, hogy csak egy hónap múlva kapok fizetést.
– Akkor egy hónapig magad intézed a saját kiadásaidat és az étkezésedet.
Gábor eltolta maga elől a tányért.
– Szóval számodra a házasságunk száznyolcvanezer forintot ér.
– Nem. A te részed a közös költségekből ér ennyit. A házasságunkat te kérdőjelezted meg, amikor úgy döntöttél, hogy a megállapodásainkat nem kell betartanod.
– Az anyámnak segítettem, nem eljátszottam a pénzt.
– Segíts neki. Nem tiltom meg. Csak ne az én káromra.
Másnap a vekker még sötétben kezdett csörögni. Gábor többször is elhalasztotta az ébresztést, így végül később kelt fel, mint szokott. A konyhában Lilla már nem volt ott. Az asztalon tisztára mosva állt a kék lábas, mellette pedig az ő üres ételes doboza hevert.
Gábor kinyitotta a kenyértartót, talált benne két kissé megszikkadt szeletet, és mustáros szendvicset készített belőlük. A sajt előző este elfogyott. Az egyiket megette reggelire, a másikat pedig betette a dobozba.
Délre a kenyér átnedvesedett, a mustár pedig részben beleragadt a fedélbe. Gábor hosszasan bámulta a saját ebédjét, végül mégis lement a menzára, és csak egy levest vett. Este nem ment vissza az autóért, inkább busszal utazott haza.
Lilla látta rajta, mennyire fáradt, de nem kérdezett semmit.
Gábor vett virslit, krumplit, egy vekni kenyeret és egy halkonzervet. A szatyrot némi büszkeséggel tette le az asztalra.
– Tessék. Ez pár napig elég lesz.
– Rendben.
– Vehetsz belőle virslit, ha akarsz.
– Köszönöm, nekem van csirkém.
– Hol tartod ezeket?
– A felső polcon.
– Láttam ott a dobozokat, de azt hittem, közös.
– Mostantól mindenkinek külön van az étele.
– Még a polcokat is szétosztottad?
– Hogy ne legyen keveredés.
Gábor halkan felnevetett, de nem szólt semmit. A krumplit ügyetlenül hámozta meg, túl sokat hagyva a héjon a belsejéből. Néhány darabot nagyra vágott, másokat apróra. A serpenyőben az egyik része már pirulni, sőt égni kezdett, miközben a másik még kemény maradt.
Lilla elment mellette, és lejjebb vette a lángot.
– Magamtól is rájöttem volna – mondta Gábor.
– Jó.
– Néha segíthetnél anélkül is, hogy ilyen arcot vágnál.
– Milyen arcot?
– Mintha teljesen alkalmatlan lennék mindenre.
– Majdnem húsz éve alig álltál a tűzhely mellé. A gyakorlatot vissza kell szerezni.
Gábor már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, aztán mégis meggondolta magát.
A krumpli nem sikerült különösebben jól, de mind megette. A maradékot a saját üvegdobozába rakta, majd életében talán először magától tette be a serpenyőt a mosogatóba.
Lilla lefekvés előtt ugyanott találta meg, vastagon rászáradt zsírral.
– Gábor, mosd el a serpenyőt.
– Majd reggel.
– Reggel sokkal nehezebb lesz leszedni róla a zsírt.
– Fáradt vagyok.
– Én is.
Gábor a fal felé fordulva feküdt.
– Régebben te elmostad.
– Régebben én főztem.
Gábor nagyot sóhajtott, de végül felkelt. A konyhából sokáig hallatszott a víz zubogása. Lilla hallotta, ahogy rakosgatja az edényeket, kinyitja a szekrényt, majd valamit leejt.
Amikor visszajött, csak ennyit mondott:
– Rossz a szivacsod.
– Holnap veszel újat.
– A háztartási tisztítószerek elvileg közös kiadásnak számítanak.
– A közös számlán most nincs rajta a te részed.
Gábor ismét sóhajtott, de ezúttal nem kezdett vitába.
Erzsébet késő délután telefonált, amikor Lilla éppen hazafelé tartott a munkahelyéről.