– Értem – mondta Lilla halkan.
– Azt hiszem, eddig sosem hallottam igazán, milyen is ez kívülről.
– Mert biztosra vetted, hogy én majd mindent megoldok helyetted.
– Valószínűleg igen.
Gábor most nem kezdett mentegetőzni, és éppen ez volt a legszokatlanabb benne. Nem magyarázta, nem támadt vissza, nem próbálta kisebbíteni a történteket.
– Mit tegyek? – kérdezte végül.
– Ne értem. Értünk.
– Rendben. Akkor mit tegyek értünk?
Lilla elővette azt a füzetet, amelyben a háztartási kiadásokat vezette, és kinyitotta annál az oldalnál, ahol a kötelező befizetések sorakoztak.
– Tedd vissza a közös számlára a rád eső részt. Nem kell egyben, ha nem megy, de legyenek konkrét összegek és határidők. Többé ne utalj el nagyobb pénzt senkinek anélkül, hogy előtte beszélnénk róla. És vegyél részt az otthoni feladatokban is.
– A főzésben is?
– Igen.
– Mindennap?
– Felváltva. Vagy előre megfőzünk együtt.
Gábor a tűzhelyen álló kék lábasra nézett.
– Abban egyszer tönkretettem a tésztát.
– Mert túl sokat öntöttél bele.
– Azt hittem, belefér.
– Egy nagyobb fazékba belefért volna.
– Elrejtetted előlem?
– Nem. Hátul van a szekrényben. Te egyszerűen azt kaptad fel, ami legelöl volt.
Lilla kivette a szekrényből a nagy, acélból készült fazekat, és letette a kisebb mellé. Gábor végighúzta a tenyerét a fedőjén.
– Mit főzzünk?
– Én magamnak zöldséglevest terveztem.
– Ha veszek csirkét, főzhetünk belőle kettőnknek?
– Főzhetünk.
Gábor elővette a telefonját, és megnézte, mennyi pénze maradt.
– Nem lesz elég mindenre.
– Mennyi van nálad?
– Háromezer-egyszázhúsz forint.
– Csirkére és kenyérre elég lesz. Krumpli és hagyma van itthon. De a bevásárlás árát felezzük.
– Írd fel tartozásnak.
– Felírom.
Gábor gyalog ment el a boltba. Csirkével és kenyérrel tért vissza, a blokkot pedig kérés nélkül letette az asztalra.
Ezután ketten álltak neki a főzésnek. Lilla megmutatta, hogyan kell leszedni a habot a leves tetejéről, és mikor érdemes beletenni a zöldségeket. Gábor először túl nagy darabokra vágta a burgonyát, aztán újra nekilátott, és kisebbre szelte. Többször is látszott rajta, hogy legszívesebben kisétálna a nappaliba a tévé elé, de végül maradt.
A leves egyszerű lett, de forró és laktató. Gábor két tányérral evett belőle, majd magától leszedte az asztalt.
– Holnap viszek belőle dobozban – mondta.
– A sajátodban.
– Persze.
Ettől kezdve Gábornak előre kellett gondolkodnia. Mi marad reggelre, mit tud magával vinni, mikor kell beugrani a boltba, és mi fogyott el otthon. Megtanult kását főzni, omlettet sütni, sőt csirkecombot is készített sütőben. Néha tanácsot kért Lillától. Lilla válaszolt, de nem csinálta meg helyette.
Amikor Gábor megkapta az első pluszpénzt a mellékvállalásából, azonnal átutalta a közös számlára.
– Negyvenezer forint – közölte. – A többit majd a fizetésemből pótolom.
– Rendben.
– Nem ellenőrzöd?
– Megjött az értesítés.
Erzsébet szinte minden este felhívta a fiát. Hol az elszívó nem olyan méretű volt, amilyet szerettek volna, hol a mosogató bekötésére nem maradt elég pénz, hol pedig a régi hokedlik kezdtek különösen csúnyának tűnni az új konyhafrontok mellett.
Gábor végighallgatta, aztán mindig ugyanazt felelte:
– Anya, most nem tudok segíteni.
Erzsébet megsértődött, emlegette, mennyit gondoskodott róla gyerekkorában, és a hálátlanságra panaszkodott. Gábor nem vitatkozott vele, de pénzt sem küldött.
Amikor végre elkészült a konyha, Erzsébet átjött hozzájuk, és a telefonján mutogatta a képeket.
– Nézzétek, milyen gyönyörű lett – mondta, miközben lapozgatta a fotókat. – El sem hiszem, hogy ez az én lakásom.
– Tényleg szép lett – válaszolta Lilla.
– Csak azok a székek rontják el az egészet. Gábor, találtam világosakat, darabja huszonnyolcezer forint.
– Vedd meg őket, ha összegyűjtöd rá a pénzt.
Erzsébet abban a pillanatban elsötétítette a telefon kijelzőjét.
– Azt hittem, kipótolod.
– Nem fogom.
– Lilla miatt?
– Azért, mert nekem is vannak saját kiadásaim.
– Régebben nem beszéltél így.
– Régebben azt gondoltam, hogy Lilla köteles kifizetni mindent, ami az én ajándékaim után megmarad.
– Ő fordított ellenem.
Gábor lassan megrázta a fejét.
– Nem, anya. Te mondtad, hogy mutassam meg neki, ki az úr a háznál. Ezután elég sok minden világossá vált.
Erzsébet a menyére nézett.
– Szóval mégis panaszkodtál neki.
– Lilla nem mesélt nekem semmit – mondta Gábor. – A saját fülemmel hallottam.
– Hirtelen haragomban mondtam.
– Azt mondtad ki, amit gondoltál.
– És most megtagadod a segítséget a saját anyádtól?
– Segítek majd, ha valóban szükség lesz rá, és ha lesz szabad pénzem. Az új székek nem tartoznak a létfontosságú dolgok közé.
Erzsébet még ült egy darabig náluk, de teát nem kért, és végül sértetten távozott. Gábor kikísérte az ajtóig, ám a döntésén nem változtatott.
A következő fizetés után leült Lilla mellé a konyhában, megnyitotta a banki alkalmazást, és száznyolcvanezer forintot utalt át a közös számlára. Utána még a tartozása maradékát is hozzátette.
– Ennyi – mondta. – Visszafizettem.
– Látom.
– Akkor most élhetünk úgy, mint régen?
Lilla egy ideig némán nézte.
– Úgy, mint régen, nem szeretnék.
– Nem így értettem.
– Hanem hogyan?
– Normálisan. Együtt venni az élelmiszert, együtt főzni. Nem minden zacskó rizst külön számolgatni.
– Ezt lehet. De főzni mindketten fogunk.
– Megállapodtunk.
– És a nagyobb kiadásokról közösen döntünk.
– Igen.
– Akkor is, ha anyád sürget.
– Főleg akkor.
Lilla kinyitotta a hűtőt. A polcok ismét tele voltak, de most már közösen vásároltak, előre megírt lista alapján. Gábor nem dobált többé gondolkodás nélkül mindent a kosárba, és életében először igazán észrevette, mennyibe kerül a hús, a sajt, a vaj vagy akár a legegyszerűbb zöldség.
Két üvegedényt vett elő. Az egyik kék fedeles volt, az övé, a másik zöld fedeles, Lilláé. A tűzhelyen nagy fazékban állt a krumplival készült párolt hús, amelyet Gábor már majdnem teljesen önállóan főzött meg.
– Neked többet tegyek? – kérdezte.
– Elég egy rendes adag.
– Szaftot kérsz rá?
– Egy keveset.
Gábor gondosan elosztotta az ételt a két dobozban, rátette a fedőket, és egymás mellé rakta őket.
Az üres ételhordó valaha Gábor szemében annak bizonyítéka volt, hogy a felesége büntetni akarja. Mostanra megértette: nem a doboz volt üres, hanem az ő elképzelése arról, mit jelent egy család. Azt hitte, a gondoskodás magától terem, a felesége pénze mindig rendelkezésre áll, és a kész ebédnek minden reggel kötelessége őt várni.
Lilla nem lett ridegebb hozzá. Egyszerűen abbahagyta mindazt, amit Gábor addig észre sem vett, és értékelni sem tudott.
Gábor lekapcsolta a konyhában a villanyt, aztán mégis visszafordult. Ellenőrizte a tűzhelyet, majd elmosta a vacsora után ott maradt serpenyőt. Lilla az ajtófélfának támaszkodva figyelte.
– Mi az? – kérdezte Gábor.
– Semmi.
– Megint rosszul mostam el?
– Nem. Minden rendben.
Gábor megtörölte a kezét, és felemelte mindkét ételesdobozt.
– A tiédet az alsó polcra teszem, hogy reggel ne felejtsd itt.
– Köszönöm.
Ez az egyszerű szó korábban többnyire Lilla szájából hangzott el. Gábor most tanulta meg igazán, hogyan kell kimondani.