– Lilla, hol van az ebédem?
Gábor a konyhaasztal mellett állt, kezében nyitott táskával. Előtte ott hevert az üres üvegdoboz, a kék fedéllel. Máskor ilyenkorra már fasírt, hajdina vagy sült csirke várta benne, mellé pedig Lilla rendszerint odatett egy almát és egy szelet házi süteményt is.
– A szekrényben, ahol mindig – felelte az asszony, fel sem pillantva a teájából.
– A dobozt látom. Az étel hol van?
– A munkahelyi étkezdétekben.
Gábor néhányszor pislogott, mintha a felesége hirtelen valami idegen nyelven szólalt volna meg.
– Tegnap nem főztél semmit?
– Nem.
– Miért?
– Mert nem volt kedvem.
A férfi levette a fedelet, még egyszer belenézett az üres dobozba, aztán a kelleténél valamivel nagyobb erővel tette vissza az asztalra.
– Lilla, tíz perc múlva indulnom kell.
– Akkor indulj.
– Ebéd nélkül maradok.
– Nem maradsz. Jó az étkezdétek.
– Ott drága.
Lilla lassan felemelte a tekintetét.
– Akkor vigyél pénzt.
– Milyet?
– A sajátodat.
Gábor elhallgatott. A konyhában csak a hűtő tompa zúgása hallatszott, meg az, ahogy a kanál néha hozzáért a csésze pereméhez. Odakint szürke, korai reggel derengett, az ablaküvegen vékony esőcsíkok kúsztak lefelé.
– Ez a tegnapi miatt van? – kérdezte végül.
– Mi történt tegnap?
– Pontosan tudod.
– Tőled szeretném hallani.
Gábor becsatolta a táskáját, bár nem volt mit beletennie.
– Segítettem anyámnak.
– Átutaltál neki háromszázhuszonnyolcezer forintot.
– Ezt hívják segítségnek.
– Ez majdnem az egész fizetésed.
– Magamnak meghagytam huszonnyolcezret.
– Benzinre.
– Igen.
– És ennivalóra?
– Van itthon étel.
Lilla a hűtő felé fordult. Négy tojás, egy doboz túró, egy darab sajt, két répa és egy üveg mustár volt benne. A fagyasztóban még lapult egy kisebb zacskó zöldségkeverék, amit magának vett vacsorára.
– Hol?
– Hát… nem tudom. Te szoktál vásárolni.
– Általában mindketten betesszük a pénzt a közös kiadásokra. Te tegnap nem utaltad át a részed.
– Egy hónapot ki lehet bírni valahogy. Nem fogunk tönkremenni.
– Te biztosan nem.
– Ezt meg hogy érted?
Lilla kiitta a teáját, majd a csészét a mosogatóba tette.
– Úgy, hogy a saját pénzedről már döntöttél. Most én is döntök az enyémről.
– Férj és feleség vagyunk. Miféle „enyém” meg „tiéd”?
– Amikor a fizetésedet átutaltad az anyádnak, megkérdeztél engem?
– Tudtam, hogy vitázni fogsz.
– Ezért inkább hallgattál?
– Anyának majdnem meghiúsult a rendelése. A bútorosok két napot adtak az előlegre.
– A régi konyhabútor talán már nem tudott volna tovább állni a helyén?
– Lilla, ne kezdd már megint! Anya régóta világos szekrényeket szeretett volna. Kicsi a konyhája, a sötét frontok teljesen összenyomják a teret.
– És a tér tágításáért mi vagyunk felelősek?
– A fia vagyok.
– Én pedig a feleséged.
– Pontosan. Támogathattál volna.
– Én minden hónapban támogattalak. Bevásároltam, fizettem a számlák felét, főztem, összekészítettem az ebédedet. Te pedig tegnap világossá tetted, hogy a megállapodásaink csak addig érvényesek, amíg az anyádnak eszébe nem jut valami új kívánság.
Gábor az órájára nézett, aztán felkapta az üres ételesdobozt.
– Rendben. Este megbeszéljük. Most legalább csinálj pár szendvicset.
– Elfogyott a kenyér.
– Akkor adj pénzt az étkezdére.
– Nem adok.
A férfi mereven bámult rá.
– Ezt most komolyan mondod?
– Igen.
– Azért, mert segítettem anyámnak, éhesen akarod munkába küldeni a férjedet?
– Felnőtt ember vagy, Gábor. Van nálad huszonnyolcezer forint. A munkahelyedig jár busz. Nem muszáj tankolnod, és akkor nyugodtan tudsz enni.
– Én nem fogok buszokon zötykölődni.
– Akkor válassz: benzin vagy ebéd.
– Ez már nem család, hanem büntetés.
– A büntetést te találtad ki. Én csak nem vagyok hajlandó kifizetni.
Gábor bedobta a dobozt a táskájába, felvette a kabátját, és köszönés nélkül távozott.
Lilla bezárta mögötte az ajtót, majd néhány másodpercig mozdulatlanul állt az előszobában. Régebben az ilyen beszélgetések után azonnal kételkedni kezdett önmagában. Azt gondolta, talán lehetett volna kedvesebben mondani, talán jobb lett volna hallgatni, nem elrontani a másik reggelét. Aztán visszasietett a konyhába, gyorsan tojást sütött, vagy összedobott néhány szendvicset, csak hogy Gábor ne menjen el sértetten.
Most azonban nem fordult vissza a tűzhelyhez.
Lilla beszerzési munkatársként dolgozott egy magán egészségügyi központban. Nap mint nap rendeléseket ellenőrzött, árakat hasonlított össze, figyelte a készleteket, és türelmesen magyarázta a kollégáinak, hogy ugyanazt a pénzt nem lehet kétszer elkölteni. A munkahelyén senki sem csodálkozott ezen az egyszerű szabályon: ha az egész keret elment valamire, akkor másra már nem marad belőle.
Otthon viszont ez az alapvető számtan valamiért újra meg újra érvényét vesztette.
A családjukban régóta világos rend szerint működtek a pénzügyek. Fizetés után mindketten átutaltak száznyolcvanezer forintot a közös számlára. Ebből fedezték az élelmiszert, a rezsit, az internetet, a tisztítószereket, az apróbb javításokat és a szükséges háztartási beszerzéseket. Ami ezen felül megmaradt, azzal mindenki maga gazdálkodott.
Lilla igyekezett a saját pénzéből valamennyit félretenni. Gábor viszont többnyire az utolsó forintig elköltötte a havi maradékát. Autó, útközbeni kávé, találkozók a haverokkal, ajándékok az anyjának. Néha kért a feleségétől néhány tízezret fizetésig, és mindig megígérte, hogy visszaadja. Lilla nem emlékeztette rá. Egyszerűbb volt átutalni, mint végighallgatni, hogy házastársak között nem illik minden forintot számon tartani.
Most azonban nem néhány tízezerről volt szó.
Erzsébet asszony elhatározta, hogy lecseréli a konyhabútort. A régi szekrények erősek voltak, mindössze két fogantyú kopott meg kissé. Tavasszal Gábor saját kezűleg cserélte ki a munkalapot, és új mosogatót is beszerelt. Az anyósa akkoriban büszkén dicsérte a fiát a szomszédasszonyok előtt, és azt mondogatta, hogy ez a konyha még hosszú évekig ki fog szolgálni.
Nyáron azonban meglátott egy ismerősénél világos színű frontokat, és neki is kedve támadt „felfrissíteni a teret”. Először úgy tervezte, hogy összegyűjti rá a pénzt. Aztán talált egy bútorszalonban olyan garnitúrát, ami megtetszett neki. Az előlegre nem volt elég pénze, ezért felhívta a fiát.
Gábor az autóból utalta át neki az összeget, miközben Lilla a boltban mosóport válogatott. Amikor hazaértek, az asszony ránézett a közös számlára, és látta, hogy a megszokott átutalás nem érkezett meg. A kérdésére a férje először kitérően válaszolt, majd végül bevallotta: háromszázhuszonnyolcezer forintot elküldött az anyjának, huszonnyolcezret pedig megtartott magának.
Ezután Gábor lefeküdt aludni, teljes meggyőződéssel abban a hitben, hogy reggel minden ugyanúgy folytatódik, mint máskor.
Az egészségügyi központban a nap egy késlekedő szállítmánnyal indult. Lilla felhívta a raktárt, több tételhez helyettesítő megoldást keresett, és még ebéd előtt sikerült leadnia az új rendelést. Amikor végre kissé enyhült a feszültség, megnyitotta a jegyzeteket a telefonján, és beírta:
„A férjem átutalta a fizetését az anyjának, aztán felháborodott, amiért én nem főztem neki tovább.”
Lilla még egyszer elolvasta a mondatot. Ebben benne volt a lényeg.