Erzsébet elhaladt mellette, körbenézett a szobában, aztán szigorúan összeszorította a száját.
— Üldögélsz — jegyezte meg.
— Dolgozom — javította ki Réka, és még a fejhallgatót sem vette le.
Az anyósa már nyitotta volna a száját, de végül nem szólt semmit. Mintha valami megakasztotta volna Réka nyugalmában. Korábban a menye magyarázkodott, mentegetőzött, elpirult, próbált megfelelni. Most azonban csak ránézett: egyenesen, indulat nélkül, de félelem nélkül is. Ez a tekintet új volt. Erzsébet nem tudott mit kezdeni vele.
Az igazi fordulópont április elején jött el.
Vasárnap reggel csörgött a telefon. Erzsébet közölte, hogy ebédidőre átjön, mert elhozza András régi holmijait, amelyeket még nála tároltak a szekrények tetején és a dobozok mélyén. Réka annyit mondott: rendben. András elhúzta a száját, de nem tiltakozott.
Erzsébet két hatalmas szatyorral érkezett, és már az előszobában felvette azt a hangot, amellyel mindig mindent irányítani akart. Megmondta, hová tegyék a csomagokat, mit kell azonnal átnézni, melyik polcot volna érdemes áthelyezni a folyosón. András nekilátott kipakolni a zacskókból, Réka pedig a konyhaajtóban állva figyelte őket.
— Ide — mutatott Erzsébet a nappali egyik falára — pont jó lenne az a kép, ami nálam van a kamrában. András, emlékszel rá, ugye? Az a tájkép, fa keretben. Nagyon szépen mutatna ezen a helyen.
— Anya, a képeket majd mi eldöntjük — mondta András.
— Én csak javasoltam. Olyan üres itt minden.
— Erzsébet — szólalt meg Réka.
Az anyósa megfordult. Az arcán halvány meglepetés villant át, mintha egy pillanatra megfeledkezett volna arról, hogy Réka is a lakásban van.
— Ez a mi otthonunk — mondta Réka halkan, mégis olyan tisztán, hogy a szavai megtöltötték a szobát. — Az enyém és Andrásé. Mi fogjuk eldönteni, mi kerüljön a falra, és mi hol álljon. Köszönjük, hogy elhozta a holmikat, tényleg figyelmesség volt. De a berendezéshez nincs szükségünk tanácsokra.
Erzsébet nézte őt. Egy másodpercig. Aztán még egyig. Majd egy harmadikig is.
— Te most ilyen hangon beszélsz velem?
— Nyugodt hangon beszélek önnel — vágott közbe Réka. Nem volt benne sem sértés, sem remegés. — Csak őszintén.
András a kezében tartott csomaggal mozdulatlanul állt. Hallgatott, de most egészen másként, mint régen. Nem bújt el a csend mögé. Nem fordította félre a tekintetét. Az anyját nézte.
— Anya — mondta végül —, Rékának igaza van.
Erzsébet hamarabb ment el, mint ahogy eredetileg tervezte. Nem csapta be az ajtót, ahhoz túlságosan is ügyelt a méltóságára. De gyorsan távozott: feszes háttal, összeszorított ajkakkal, egyetlen fölösleges szó nélkül.
A lakásban hirtelen nagy csend lett.
András letette a szatyrot a padlóra, majd Rékára nézett.
— Sajnálom, hogy korábban nem mondtam ezt ki neki — szólalt meg.
Réka néhány pillanatig nem válaszolt.
— Most kimondtad — felelte aztán. — Ez elég.
András bólintott. Odalépett hozzá, és átölelte. Kicsit ügyetlenül, mintha elszokott volna az egyszerű, magától értetődő mozdulatoktól. Réka a vállába fúrta az arcát, és arra gondolt, hogy valószínűleg még sok mindent újra kell tanulniuk. Egymást. A közös életet. Azt, hogyan lehet harmadik fél, közvetítő és mások falra szánt képei nélkül létezni.
Erzsébet később még többször telefonált. Az első hetekben gyakran, aztán egyre ritkábban. András felvette, beszélt vele, néha egyedül át is ment hozzá, csak hogy megnézze, minden rendben van-e. Réka nem ellenezte. Mégiscsak az anyja volt, a maga éles sarkaival, aranygombos kosztümjeivel és megkérdőjelezhetetlennek hitt szabályaival együtt.
De hívatlanul többé nem toppant be hozzájuk. Májusban egyszer felhívta őket, és megkérdezte, átjöhet-e szombaton. Réka azt mondta: persze, jöjjön, örülni fognak neki.
Erzsébet tortával érkezett. Egyenes háttal ült az asztalnál, keveset beszélt, és egyetlen megjegyzést sem tett a függönyre, a csészékre vagy a polcokra. Néha hosszabban nézte Rékát, de már nem a régi arckifejezéssel. Melegség nem volt benne, nem. De valami mégis megváltozott. Eltűnt belőle az a megszokott elegy, amelyben lenézés és győzelemérzet keveredett.
Talán csak elfáradt. Talán megértett valamit. Erzsébet bonyolult természetű asszony volt, de ostobának nem lehetett nevezni.
A Nagyerdő közelében lévő lakás pedig pontosan olyannak bizonyult, amilyennek Réka már az első megtekintéskor érezte. Világosnak. Tágasnak. Magas ablakokkal, amelyekből öreg hársfákra lehetett látni. Reggelente napfény ömlött be rajtuk, egyenesen a konyhaasztalra, ahol Réka a kávéját itta, miközben a laptopján dolgozott.
Senki nem pakolta arrébb a bögréit. Senki nem húzta össze a függönyöket a háta mögött. Senki nem jelent meg ételesdobozokkal és ellenőrzésre kész tekintettel.
A másik két lakást kiadta. Csendben, feltűnés nélkül, fölösleges beszéd nélkül. A bérleti díjak rendszeresen érkeztek a számlára. Réka néha ránézett az összegekre, és Gábor bácsira gondolt, arra a halk szavú emberre, aki távolról figyelt rá, és egy napon mindent rábízott, amit csak tudott.
Köszönöm — gondolta ilyenkor.
Nem mondta ki hangosan. Csak magában, a csendnek.
Valahol a város másik végén Erzsébet ott ült a saját karosszékében, a stukkós mennyezetű lakásban, a nehéz keretekbe foglalt képek között. Kávét ivott, és kinézett az ablakon.
Egyedül.
A saját elveivel, a saját porcelánkészletével, a saját igazával, amelyről egész életében azt hitte, megingathatatlan — míg végül kiderült, hogy nem is olyan szilárd, mint gondolta.
Réka eközben betette a csészéjét a mosogatóba, lecsukta a laptopot, és beszólt a szobába:
— András, elmegyünk sétálni?
— Megyek — hallatszott bentről.
És András valóban elindult.