Réka kiment az erkélyre, és maga mögött majdnem teljesen behúzta az ajtót.
— Hogy vagy, kislányom? — kérdezte az anyja.
— Megvagyok.
— Nekem ne mondd ezt.
Réka halkan elnevette magát. Az anyja mindig kihallotta a hangjából az igazat.
— Megint az anyósom.
— Á — felelte az anyja egyszerűen. — Értem. — Kis szünetet tartott. — Beszéltél már neki a lakásokról?
— Még nem.
— Jól tetted. Ne kapkodd el. — Az anyja újra elhallgatott egy pillanatra. — Gábor mindig különös ember volt, de rosszindulatú sosem. Emlékezett rád. Egyszer azt mondta nekem: Péter lánya felnőtt, komoly nő lett belőle. Úgy látszik, figyelt téged. Csak messziről.
Réka lenézett a városra. Fények, autók, idegen ablakok úsztak a sötétben.
— Erről fogalmam sem volt — mondta csendesen.
— Senki sem tudott róla. Ilyen volt ő. Hallgatag, de mindent észrevett.
Éjszaka András mellette feküdt, és a telefonját görgette. Réka a plafont bámulta.
— András — szólalt meg végül.
— Hm?
— El kell mondanom neked valamit.
A férfi letette a készüléket, és felé fordult.
Réka nem találta a megfelelő kezdést. Három éve éltek ebben a lakásban, ugyanazon mennyezet alatt, az anyósa szobájával a fal túloldalán. Három év alatt megtanulta lenyelni a válaszokat, félretenni a saját szokásait, rossz helyre rakni a csészéket, aztán elpakolni őket máshová, és rossz joghurtot venni akkor is, ha ő fizette. Három évig várta, hogy valami magától rendeződjön. Hogy András egyszer csak feláll, és azt mondja az anyjának: elég volt.
De nem fogja kimondani. Ezt Réka pontosan tudta.
— Örökséget kaptam — mondta végül.
András néhány másodpercig nem szólt.
— A nagybátyádtól?
— Igen. Három lakást. Mind a belvárosban. És pénz is van a számlán.
Csend lett.
András felült. Lassan mozdult, mint akinek idő kell, hogy a hallottak eljussanak hozzá.
— Ezt most komolyan mondod?
— A papírok a közjegyzőnél vannak. Holnap megyek aláírni.
A férfi csak nézte őt, Réka pedig nem tudta megfejteni az arcát. Meglepetés volt rajta, tanácstalanság, és valami más is. Talán öröm. Talán félelem. Vagy mind egyszerre.
— Anya tud róla? — kérdezte végül András.
— Nem.
András visszafeküdt. Most már ő is a plafont bámulta, ugyanarra a pontra, ahová Réka.
— Meg fogja tudni — mondta.
— Tudom — felelte Réka.
A fal mögött néma volt minden. Erzsébet aludt — vagy úgy tett, mintha aludna. Ebben a lakásban sosem lehetett biztosra menni.
Másnap a Piac utcai közjegyzői iroda ugyanazzal az állott papír- és tintaszaggal fogadta Rékát, azzal a sűrű csönddel, amelyben még egy toll sercenése is hangosnak tűnt.
Zoltán precízen kiterítette elé a dokumentumokat, mintha pasziánszhoz készülne. Minden pontot elmagyarázott: nyugodtan, alaposan, a szemüvege fölött pillantva rá. Réka figyelt, bólintott, és sorra aláírta, amit kellett. A keze nem remegett. Ezen még ő maga is meglepődött.
Amikor elkészültek, a közjegyző összerendezte a lapokat, visszatette őket a mappába, majd így szólt:
— Gratulálok, Réka. Ettől a pillanattól minden hivatalos.
Réka a hóna alatt a mappával lépett ki az utcára. Megállt a járdán, elővette a telefonját, és felhívta Andrást.
— Aláírtam mindent — mondta.
— Tudom — felelte a férfi. Aztán rövid szünet után hozzátette: — Anya beszélni akar veled.
— Már tudja?
— Ma reggel elmondtam neki.
Réka egy másodpercre lehunyta a szemét. Hát elkezdődött.
Erzsébet a megszokott foteljében ült. Ugyanabban a tartásban, egyenes háttal, összeszedetten. Mégis volt benne valami más. Valami alig észrevehető változás, mintha valaki lejjebb tekerte volna rajta a hangerőt.
— Ülj le — mondta Rékának.
Réka helyet foglalt vele szemben. András a kanapéra telepedett oldalt, kettőjük közé, ahogy mindig. Ütközőzónának. Akaratlan békebírónak.
— Szóval lakások — mondta Erzsébet. Nem kérdés volt, inkább megállapítás.
— Három — erősítette meg Réka nyugodtan.
Az anyósa hosszan fürkészte. Réka állta a tekintetét, és maga is csodálkozott, milyen könnyedén megy. Három évvel korábban öt másodperc után lesütötte volna a szemét.
— És mit szándékozol kezdeni velük? — kérdezte Erzsébet.
— Andrással elköltözünk — válaszolta Réka. — A Nagyerdőnél lévő lakás üres. Jó állapotban van, megnéztem már.
Megint csend.
András a kanapén mozdulatlan maradt.
— András — szólította az anyja.
— Anya — mondta halkan a férfi —, ezt már eldöntöttük.
Erzsébet természetesen nem adta fel azonnal. Az túlságosan egyszerű lett volna, és egyáltalán nem illett volna hozzá.
A következő két hétben naponta többször telefonált Andrásnak. Váratlanul is megjelent náluk: Réka ajtót nyitott, és ott állt az anyósa a küszöbön, kezében valamilyen ételesdobozzal. Az étel csak ürügy volt. Valójában ellenőrizni jött. Úgy járta végig a lakást, mintha hatósági szemlét tartana, és mindig talált valamit, amibe bele lehetett kötni.
— Poros a karnis — jegyezte meg egyszer.
— Erzsébet, egy hete költöztünk be — felelte Réka.
— Ez nem mentség.
Egyszer úgy érkezett, hogy Rékát munka közben találta: a nő laptop előtt ült, fejhallgatóval, kávéval.