Miért pont ő? Az édesanyja azt mondta, Gábor bácsinak nem született gyereke, a felesége már évekkel korábban meghalt, a rokonságból pedig szinte csak ők maradtak. Ennyi volt a magyarázat. Egyszerű, kemény és végleges, mint egy bevert szög.
Réka megállt egy kávézó kirakata előtt. A saját tükörképét nézte az üvegben: harminckét éves, teljesen átlagos nő sötét kabátban, fáradt szemekkel. Pontosan az a nincstelen senki, akinek Erzsébet mindig láttatni akarta.
Elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Zoltán úr — szólalt meg, amint a közjegyző felvette. — Szeretném minél előbb a nevemre íratni mindent. Mikor tudjuk elkezdeni?
— Akár holnap — felelte a férfi. — Az iratok készen állnak.
Réka eltette a telefont, de még néhány pillanatig ott maradt a járda szélén.
Aztán bement a kávézóba. Nem tervezte, csak hirtelen elviselhetetlenül megkívánt egy rendes, forró kávét. Csendben. Erzsébet aranygombjai nélkül. Idegen falak, idegen festmények és idegen tekintetek nélkül.
Az ablak mellé ült, és kapucsínót kért. A pincér hamar kihozta; fiatal fiú volt, minden különösebb ok nélkül rámosolygott.
Réka két tenyere közé fogta a csészét.
Odakint a város ugyanúgy haladt tovább, mit sem sejtve róla, a három lakásról, és arról az anyósról sem, aki ebben a pillanatban valószínűleg a foteljában ült, és azt hitte, győzött.
Vajon milyen arcot vág majd, ha megtudja? — futott át Réka fején.
És hosszú idő után először megengedett magának egy mosolyt.
András péntek este ért haza. Kimerült volt, a szeme alatt sötét karikák ültek, a kabátján pedig ott maradt az utazások, pályaudvarok és vidéki kiküldetések fáradt szaga.
Réka az előszobában fogadta. András átölelte, homlokával a halántékához simult, elmormolt valami olyasmit, hogy hiányzott neki — aztán már ment is a konyha felé, mert az anyja hívta.
Ez mindig így történt.
Erzsébet megterítette az asztalt. Nála ez szertartás volt: a fia hazatérését étellel kellett megünnepelni. Sok étellel, szépen elrendezve, vászonszalvétákkal, és András kedvenc tányérjaival abból a régi készletből, amelyet még a Magyar Köztársaság idejéből őrizgetett. Rékának ebbe a ceremóniába nem volt beleszólása. Egyszer megpróbált segíteni, de rosszul vágta fel a kenyeret. Túl vastagra. Erzsébet akkor egyetlen szó nélkül mindent újrakezdett, ám úgy nézett rá, hogy Réka többé nem próbálkozott.
— András, lefogytál — állapította meg az anyja, amikor a fia leült. — Réka, te egyáltalán odafigyelsz arra, mit eszik?
— Anya, kiküldetésben voltam — válaszolta András fáradtan.
— Tudom, hogy kiküldetésben voltál. De előtte? Akkor figyeltél rá? Teljesen felkészületlenül ment el.
Réka töltött magának vizet, és nem szólt semmit. Ezt már megtanulta: úgy hallgatni, hogy kívülről ne látszódjon, belül közben minden összerándul.
Másnap reggel minden elölről kezdődött.
Réka korábban kelt, mint bárki más. Kávét főzött, leült a laptopjával; megvolt a maga kis munkája, néhány kisebb cég könyvelését vezette távolról, csendben, feltűnés nélkül, senkit sem zavarva. Amikor Erzsébet két éve tudomást szerzett róla, csak ennyit mondott: „Ez nem igazi munka.” Azóta nem került szóba a téma.
Kilenc körül az anyósa köntösben megjelent a konyhában, végignézett az asztalon, és azonnal talált hibát.
— Miért nincsenek a helyükön a csészék? — kérdezte.
— Használtam őket — felelte Réka.
— Azt látom, hogy használtad. De magad után elpakolni már nem lehet? Vagy ez is túl nagy feladat?
András éppen akkor jött be kávéért. Mindent hallott, mégsem szólt egy árva szót sem. Fogott egy csészét, arcon csókolta az anyját, és visszament a szobába. Neki is megvolt a túlélési módszere: nem venni észre semmit. Gyerekkora óta gyakorolta, és harminchat év alatt tökélyre fejlesztette.
Réka elpakolta a csészéket.
Ebédidőre Erzsébet igazán lendületbe jött.
Először a nappali függönyei kerültek sorra. Réka széthúzta őket, mert fényt akart. Az anyósa visszahúzta, mondván, a nap kiszívja a kárpitot. A kanapén lévő huzat nagyjából húszéves volt, és már régen nem maradt rajta semmi, amit a nap még tönkretehetett volna.
Aztán következett a bevásárlószatyor. Réka lement élelmiszerért, de rossz joghurtot hozott. Nem azt a márkát, és nem olyan zsírtartalommal.
— Pedig megmondtam — jelentette ki Erzsébet olyan hangsúllyal, mint akit egész életében senki sem hallgatott meg. — Én mindig elmondom, csak senki nem figyel rám. András, te hallod, amit mondok?
— Hallom, anya.
— Na látod. Legalább valaki.
Réka a hűtő mellett állt, és a joghurtot nézte. Nyolcszáz forint, epres, négy százalékos a kettő helyett. Ennyi volt a bűne.
Aztán eszébe jutott az iratmappa. Még mindig a táskájában volt; nem vitte be a lakásba, nem tette el a fiókba. Magánál hordta, mint valami kabalát. Mint egy emlékeztetőt.
Három lakás Debrecen belvárosában.
Este felhívta az anyja — mint mindig, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban.