— Takarodj a házamból!
Erzsébet nem kiabált. Éppen ettől futott végig a hideg Réka hátán. Nem volt benne hisztéria, sem éles sikoltás; a hangja halkan, fagyosan és metsző pontossággal csengett, mintha ítéletet hirdetne.
Réka a nappali közepén állt, és némán nézte az anyósát. Az asszony az ablak melletti kedvenc karosszékében ült, egyenes háttal, aranygombos otthoni ruhában, kezében kávéscsészével. Csakhogy már jó ideje nem ivott belőle. Inkább csak tartotta, mint valami kelléket egy gondosan megrendezett jelenetben.
— Erzsébet asszony, én tényleg nem értem, mi történt — szólalt meg Réka óvatosan.
— Mi történt? — Az asszony végre letette a csészét a kis asztalra; a porcelán a kelleténél élesebben koppant. — Semmi különös. Csupán elérkezett az idő, hogy kimondjam azt, amit már nagyon régóta gondolok.
Réka körbepillantott. Belvárosi lakás, magas mennyezet, díszlécek, súlyos keretekbe zárt festmények. Itt minden idegen volt számára. Mindig is az volt, attól a naptól kezdve, hogy először átlépte a küszöböt.
Három éve ment hozzá Andráshoz. Az esküvő visszafogott volt, mert ő maga ragaszkodott hozzá. Erzsébet akkor összepréselte az ajkát, és odavetette: „Persze, még egy rendes ruhára sincs pénze.” A ruha valóban egyszerű volt. Fehér, csipke nélkül. Réka szerette. Az anyósa nem.
András négy nappal korábban utazott el üzleti útra. Egy közeli városba ment tárgyalni; egy nagy ügyvédi irodánál dolgozott, és folyton járta Magyarországot. Valahányszor nem volt otthon, Erzsébet mintha új erőre kapott volna. Kihúzta magát, és olyan mondatokat engedett meg magának, amelyeket a fia jelenlétében soha nem mert volna kimondani.
— Te soha nem voltál méltó az én fiamhoz, te nincstelen! — Most már felemelte a hangját, s abban valami diadalittas élvezet is megjelent. — Azt hiszed, nem tudom, honnan jöttél? Miféle nyomorult helyről? Az apád részeges, az anyád takarítónő. Egyetlen táskával érkeztél ide, üres kézzel.
Réka nem válaszolt.
Nem azért, mert félt. Egyszerűen elfogytak benne a szavak, még mielőtt megszülethettek volna.
Csak nézte ezt a nőt, és azon gondolkodott, hogyan lehet valaki ilyen. Hogyan lehet ekkora meggyőződéssel hinni a saját igazában, és közben ennyire élvezni más fájdalmát? Erzsébet fiatalon bizonyára szép volt; ezt a folyosón függő régi fényképek is elárulták. Magas termet, sötét szem, az a fajta tartás, amelyet vagy a pénz ad az embernek, vagy a jó származás. Neki mindkettőből jutott. És egész életében pontosan tudta, mennyit ér. Ezzel az árral fizettetett meg mindent maga körül.
— Elmegyek — mondta végül Réka.
— Hová? — Erzsébet hangjában egy pillanatra valódi meglepetés villant.
— Haza.
Haza. Nevetségesen hangzott, még saját magának is. Hiszen az elmúlt három évben éppen ez a lakás jelentette az otthont. Itt éltek együtt Erzsébettel: hat szoba, két szint, és mégsem akadt benne egyetlen sarok sem, ahol Réka ne vendégnek érezte volna magát.
Kilépett az utcára, és megállt a lépcsőn. Elővette a telefonját, megnézte az időt. Fél három múlt. András reggel hívta, minden rendben volt, két nap múlva jön haza. Réka visszacsúsztatta a készüléket a táskájába.
Aztán újra elővette.
Volt egy hívás, amelyet már egy hete halogatott.
A közjegyző. Efremov Zoltán. Idősebb, aprólékos ember, aki lassan beszélt, és a szemüvege fölött nézett az emberre. Ő intézte Réka nagybátyjának, Lavrov Gábornak az ügyeit. Annak a nagybácsinak, akit Réka alig ismert. Életében talán háromszor látta, utoljára nyolc évvel korábban, a nagymamája temetésén.
Gábor februárban halt meg. Réka is csak véletlenül értesült róla: az anyja telefonált, és mintegy mellékesen megkérdezte: „Tudtad, hogy Gábor meghalt?” Nem, nem tudta. Különösebb gyászt sem érzett. Túlságosan idegen volt neki ez az ember.
Aztán jelentkezett a közjegyző.
Zoltán az irodájában fogadta, mindössze három perc sétára Erzsébet házától, ami Réka számára már-már a sors rossz tréfájának tűnt. Kicsi helyiség volt, régi papírok szagával; az íróasztalon iratkupacok sorakoztak.
— Réka asszony — kezdte a férfi —, a nagybátyja végrendeletet hagyott. Ön az egyetlen örökös.
Réka bólintott, és várt. Talán egy autó. Esetleg egy kisebb nyaraló Debrecen környékén.
— Három lakás — mondta a közjegyző, miközben a papírokba nézett. — Mindhárom a belvárosban. Ezenfelül egy bankszámla is. Az egyenlegen valamivel kevesebb mint három és fél milliárd forint szerepel.
Réka egy ideig mozdulatlanul ült.
— Három és fél milliárd? — kérdezte végül, mintha rosszul hallotta volna.
Zoltán levette a szemüvegét.
— Igen, Réka asszony. Forintban.
Később a debreceni Piac utcán haladt végig, és képtelen volt eldönteni, mit is érez. Körülötte a megszokott tavaszi város élt tovább: emberek elviteles kávéval a kezükben, biciklisek, a párkányokon toporgó galambok. Minden ugyanolyan volt, mint máskor. Csakhogy a táskájában ott lapult egy iratmappa, amely egyetlen délután alatt felforgatta az egész életét.
Három lakás Debrecen belvárosában. Három.
Gábor bácsi, akit szinte nem is ismert — miért tette ezt?