Miután a vendégek elmentek, Gábor még jó ideig a teraszon súrolta az asztalt, pedig alig maradt rajta valami. Réka nem szólt rá, nem sürgette. Elpakolta a megmaradt ételt a hűtőbe, kidobta az anyósa szobájából előkerült romlott dobozt, kivitte a szemetet, aztán leült a bejárat melletti lépcsőre. Az ég lassan, nyári ráérősséggel sötétedett, a háztetők fölött rózsaszín csík húzódott.
Gábor végül kijött, és mellé telepedett.
— Hibáztam — mondta halkan.
— Igen.
A férfi ránézett. Látszott rajta, hogy nem erre számított.
— Azt hittem, azt mondod majd, hogy nem.
— Minek mondanám? Tényleg hibáztál. Nem azért, mert az anyád hazudott. Az az ő döntése volt. Hanem azért, mert túl sokáig bújtál a mögé, hogy „nem rosszindulatból csinálja”.
Gábor a térdére támasztotta a könyökét, és lesütötte a szemét.
— Könnyebb volt azt hinnem, hogy egyszerűen csak nem illetek össze.
— Persze, hogy könnyebb. Akkor ugyanis semmit sem kell tenni.
Bólintott. Ezúttal nem vitatkozott.
— Most elküldesz?
Réka felé fordította a fejét. A kérdés nem siránkozón hangzott, hanem őszintén. Ez többet ért neki minden magyarázkodásnál.
— Egyelőre nem.
— Egyelőre?
— Gábor, ez az én házam. Nem fogok úgy élni benne, mintha folyamatosan védekeznem kellene. Ha megint úgy teszel, mintha az anyád manipulációja csak az életkorával járna, akkor te mész hozzá. Nem azért, mert gonosz vagyok. Hanem azért, mert nyugalomban akarok élni.
A férfi hosszú ideig hallgatott. Végül megszólalt:
— Megértettem.
— Arra figyelj, hogy ne csak most értsd, amíg szégyelled magad.
Gábor szája sarkában halvány, keserű mosoly jelent meg, de hamar eltűnt.
— Holnap elmegyek hozzá. Elviszem a gyógyszereit, veszek neki ezt-azt. De a kulcsokat visszakérem.
— Nem a mi házunk kulcsait. Az én házamét.
Gábor lassan bólintott.
— Igen. Az én hibám. A te házad kulcsait fogom visszahozni.
Réka nem felelt. Némán elfogadta a pontosítást. Számára ez többet jelentett bármilyen bocsánatkérésnél.
Másnap Erzsébet megpróbálta visszaszerezni az elveszített fölényét. Már reggel felhívta Gábort, sírt a telefonba, azt mondta, egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, felment a vérnyomása, és a városban a szomszédok is kérdezgetik, miért jött vissza ilyen hirtelen. Gábor végighallgatta, de nem rohant érte, hogy azonnal visszavigye Rékához. Munka után ment el hozzá. Vitt neki élelmiszert, átnézte a gyógyszereket, felírta a következő orvosi kontroll időpontját. Aztán elkérte a kulcsokat.
— Milyen kulcsokat? — kérdezte az anyja gyanakodva.
— Réka házának kulcsait.
— Azokra szükségem van. Ki tudja, mi történhet.
— Már nincs rájuk szükséged.
— Szóval mégiscsak elérte, amit akart.
— Anya, ne kezdd.
Erzsébet nem adta oda azonnal a kulcsokat. Keresgélt a táskájában, a kabátzsebekben, egy fiókban, közben arról beszélt, hogy biztosan elfelejtette, hová tette, talán el is hagyta, és különben is, egy idős embertől nem lehet elvárni, hogy minden apróságra emlékezzen. Gábor nem szólt közbe. Csak állt és várt. Húsz perc elteltével a kulcsok végül előkerültek a pénztárcából.
Este letette őket Réka elé az asztalra.
— Visszahoztam.
Réka felvette a kulcscsomót, és betette egy fiókba.
— Rendben.
— Kicseréltetjük a zárakat?
— Holnap hívok egy lakatost. Nem csinálunk belőle jelenetet. Egyszerűen csak kicseréltetjük a betéteket.
Gábor bólintott.
— Én fizetem.
— Nem. A ház az enyém. Ezt én intézem.
A férfi már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de időben elhallgatott. Réka észrevette. És értékelte.
Azon a vasárnapon történtek után a faluban még napokig keringtek a pletykák. Mónika eleinte kerülte Rékát, aztán egyszer a bolt előtt mégis odament hozzá.
— Rékám, hát ez nagyon kellemetlenül alakult. Én tényleg nem tudtam.
— Most már tudja.
— Erzsébet olyan meggyőzően adta elő.
— Attól, hogy valaki meggyőzően beszél, még nem mond igazat.
Mónika sűrűn bólogatott, mintha olyan leckét kapott volna, amelyet nem szívesen fogad el, de nehéz lenne vitatkozni vele.
Egy héttel később Réka összefutott Júliával. A nő Gáborhoz érkezett, hogy az anyjával kapcsolatos teendőkről beszéljenek. Erzsébet addigra már csak válogatott rokonoknak telefonált, a panaszai viszont megváltoztak. Éhezésről többé nem esett szó. Most azt mesélte mindenkinek, hogy a menye „túl elvszerű”. Ez már sokkal gyengébben hangzott, és közel sem váltott ki akkora részvétet, mint korábban.
— Azt mondja, kidobtad — jegyezte meg Júlia.
— Ki.
Júlia meglepődött a válasz egyenességén.
— És ezzel te rendben vagy?
— Igen. Átmenetileg lakott az én házamban, és megszegte a megállapodásainkat. Nem vagyok köteles hazugságokat elviselni csak azért, hogy kívülről minden szépen mutasson.
— Tudod, én régebben azt gondoltam, túl kemény vagy.
— És most?
— Most azt gondolom, hogy a lányomnak még a házassága előtt tőled kellett volna tanulnia.
Réka elmosolyodott.
— A keménység ész nélkül csak botránykeresés. A józan számítás keménység nélkül pedig örökös tűrés. Csak együtt működnek.
Gábor a folyosóról hallotta ezt a mondatot, és később sokáig ismételgette magában. Talán akkor értette meg igazán, kivel is él együtt. Réka nem olyan asszony volt, aki éveken át mosolyogva tűr, és csendben várja, hogy végre megbecsüljék. Tudott gondoskodni, főzni, gyógyszert venni, orvoshoz vinni valakit, de ebből nem következett, hogy bárki ráöntheti a saját mérgét, aztán este még vacsorát is kérhet tőle.
Augusztus végén Erzsébet ismét megjelent a faluban. Ezúttal már nem költözni jött, hanem orvosi vizsgálatra, Gábor kíséretében. A rendelő után a férfi elhozta őt Réka házához, mert egy ismerőstől kapott üveg mézet akartak átadni. Erzsébet először nem akart kiszállni az autóból, aztán végül mégis felment a tornácra. Réka az udvaron állt, és slaggal locsolta a virágokat. Könnyű nadrágot és ujjatlan felsőt viselt, a haja a tarkóján volt összefogva, az arca nyugodt maradt.
— Jó napot, Erzsébet.
— Jó napot — felelte az asszony szárazon.
Néhány másodpercnyi csend ereszkedett közéjük. Gábor mellettük állt, készen arra, hogy közbelépjen, de Réka rá sem nézett.
Erzsébet előrenyújtotta az üveget.
— Ezt neked hoztam.
— Köszönöm.
— Nem bocsánatot kérni jöttem — vágta rá gyorsan Erzsébet.
— Nem is vártam.
Az asszony homloka összeráncolódott.
— De az éhezésről többé nem beszélek.
— Bölcs döntés.
— A rokonság azóta minden tányért felemleget nekem.
— Kellemetlen, amikor az ember háta mögött az étkezéseiről beszélnek, igaz?
Erzsébet összehúzta a szemét. Egy pillanatra úgy tűnt, mindjárt újra kitör belőle a sértettség. Ehelyett azonban csak röviden felhorkant.
— Éles nyelved van.
— Pontos.
— Na látod, ezért nem kedvellek.
— Nem is kötelező. Elég, ha nem hazudik rólam.
Erzsébet sokáig nézte őt. Aztán a tekintete a házra vándorolt, az új zárbetétekre, majd Gáborra, aki ott állt mellettük, de már nem anyja és felesége között vergődő kisfiúként, hanem felnőtt férfiként, aki végre a valóságot választotta a kényelmes vakság helyett.
— Jól van — mondta végül. — Nem fogok.
Ez nem kibékülés volt. Nem volt ölelkezés, könnyek, nagy fogadkozás, hogy mindent elölről kezdenek. De Erzsébet részéről ez a rövid „nem fogok” többet ért minden hosszú, szépen csengő beszédnél.
Réka bólintott.
— Akkor jöhet látogatóba. Látogatóba. Meghívásra.
Erzsébet összeszorította az állkapcsát, de nem válaszolt. Gábor gyorsan kinyitotta neki a kaput. Egy perc múlva az autó már el is hajtott.
Réka egyedül maradt az udvaron. A nap lefelé csúszott az égen, a levegő megszelídült, a fűszálakon vízcseppek csillogtak. Végignézett a házon, és azon a nyáron először érezte azt, hogy ez a tér újra az övé. Nemcsak papíron. Belül is.
Este Gábor maga készítette a vacsorát. Nem hőstett volt, nem vezeklés, csak egy normális, felnőtt ember természetes mozdulata. Réka a teraszon ült, munkaüzeneteket nézett át, és közben hallgatta, ahogy a férfi a konyhában csörömpöl az edényekkel. Egyszer kidugta a fejét az ajtón.
— Hol vannak a kanalak?
— A felső fiókban.
— Megvannak.
Nem várt dicséretet. Ez jó jel volt.
Amikor besötétedett, kint ültek a lépcsőn, és görögdinnyét ettek. A nyári éjszaka por, fű és felmelegedett deszkák illatát hozta. Valahol a kerítés túloldalán szomszédok nevettek, egy kutya ugatott, az utcán elhaladt egy autó.
— Szerinted tényleg abbahagyja? — kérdezte Gábor.
— Az éhezős történetet? Azt igen. Más témát viszont találhat.
— És akkor mit csinálunk?
Réka óvatosan a tálba tette a dinnyehéjat.
— Akkor majd azt kezeljük, ami ténylegesen történik. Nem félünk előre, nem tűrünk hónapokig, és nem teszünk úgy, mintha nem lenne semmi. Mindig az adott helyzetet nézzük.
Gábor bólintott.
— Régen azt hittem, a család arról szól, hogy az ember elsimítja a dolgokat.
— A család arról szól, hogy nem hazudunk azoknak, akik hozzánk tartoznak, és nem engedjük, hogy róluk hazudjanak.
A férfi ránézett, aztán halkan megszólalt:
— Köszönöm, hogy nem hallgattál és tűrtél tovább.
Réka félmosollyal megrázta a fejét.
— Ne köszönd. Én eleve rossz választás vagyok a kényelmes áldozat szerepére.
És ez volt az igazság.
Erzsébet kegyetlen menyet akart faragni belőle, olyat, aki éheztet egy idős asszonyt. Figyelmet akart, sajnálatot, befolyást a fia és a ház fölött. Azt szerette volna, ha Réka magyarázkodik, idegeskedik, rokonoktól rokonokig futkos, és kétségbeesetten bizonygatja, hogy nem szörnyeteg.
Csakhogy a legfontosabb ponton számolta el magát.
Réka nem kezdett védekezni.
Egyszerűen csak elindította a felvételt.