— Ha már Erzsébet étkeztetése családi üggyé nőtte ki magát — szólalt meg Réka halkan, de élesen érthetően —, akkor jobb, ha nem pletykákból ítélkezünk. A konyhában van egy kamera. Mindenki tud róla, aki itt lakik. Tavaly, amikor a környéken több betörés is volt, akkor szereltettük fel. Most megmutatom, hogyan is néz ki az a bizonyos „csak zabkásán tartott” élet.
— Megőrültél? — sziszegte Erzsébet.
— Nem — felelte Réka. — Éppen ellenkezőleg. Most tértem magamhoz.
Megnyitotta az első felvételt. A képernyőn Erzsébet jelent meg, amint odalép a hűtőhöz, kivesz egy doboz halat, beleszagol, elégedetten bólint, majd bőséges adagot szed magának. Ezután bogyós gyümölcsöt, joghurtot vett elő, és úgy távozott a konyhából, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
Katalin lassan kihúzta magát. Zoltán összehúzott szemmel nézte a felvételt. Júlia a szája elé kapta a kezét, de nem nevetésében, hanem zavarában.
— Ez mikor volt? — kérdezte valamelyik unokaöcs.
— Kedden, délelőtt tizenegy húszkor — válaszolta Réka.
Elindított egy másik részletet. Ezen Erzsébet a konyhaasztal mellett állva kanalazott be egy túrós desszertet, majd két csomag gyümölcskenyeret gondosan a köntöse zsebébe csúsztatott.
— Erzsi… — sóhajtotta Katalin hitetlenkedve.
— Ez nem az, aminek látszik! — vágta rá Erzsébet élesen. — Csak egy keveset vettem el!
— Persze — bólintott Réka. — Akkor nézzünk még egy kis „keveset”.
A következő felvétel mindennél beszédesebb volt. Erzsébet nyitott hűtőajtónál állt, egy darabig a csirke és a fasírt között válogatott, aztán végül mindkét tányért kivette. Gyorsan evett, határozott mozdulatokkal, mindenféle gyengeség vagy elesettség nélkül. Pár perc múlva Gábor lépett be a képre, és Erzsébet abban a pillanatban leült az asztalhoz egy parányi adag kása elé, az arckifejezése pedig egyetlen másodperc alatt szenvedővé változott.
A teraszon senki sem mozdult.
Réka leállította a videót.
— Az elmúlt két hónapban Erzsébet kérésére vettünk gyümölcsöt, bogyós gyümölcsöket, halat, pulykahúst, túrót, sajtot, savanyított tejtermékeket, édességet, dióféléket, gyümölcskenyeret és mézet. Mindenről megvan a blokk. Nem éhezett. Teljesen rendesen evett. Sőt, az ételek egy részét a szobájába vitte. Nekem nem azzal van bajom, hogy eszik. Hanem azzal, hogy hazudik.
Erzsébet olyan hirtelen ugrott fel, hogy a széke élesen megcsikordult a kövön.
— Megszégyenítettél!
— Nem — mondta Réka. — A közönséget ön választotta hozzá.
— Beteg vagyok!
— Lábadozik. Éppen ezért főztem önnek külön. Megvettem, amit kért. Elvittem orvoshoz. Figyelmeztettem a gyógyszereire. Ön pedig közben végigjárta a szomszédokat és a rokonokat azzal a történettel, hogy én kásán tartom.
— Mert hideg vagy! — tört ki Erzsébetből. — Mindent szabályosan csinálsz, de nincs benne szív! Mintha kórházban lennék! Leteszed a tányért, megírod a listát, feljegyzed az időpontot. Nekem nem erre van szükségem. Nekem emberi törődés kell!
Réka lassan bólintott.
— Na, ez már közelebb áll az igazsághoz. Nem az étel volt kevés. A hatalom hiányzott.
Gábor ekkor felemelte a fejét.
— Anya, miért csináltad ezt?
Erzsébet a fiára nézett. Könny gyűlt a szemébe, ám az arca továbbra is dühös maradt.
— Mert a műtét óta senkinek sem kellek! Te dolgozol. Ő meg itt az úrnő a saját házában. Nála minden el van döntve, mindennek megvan a helye. És én mi vagyok? Egy megtűrt vendég.
— Ön ideiglenesen lábadozott az én házamban — mondta Réka. — Így állapodtunk meg. A vendég nem háziasszony. De éhes itt egyetlen napig sem volt.
Zoltán nehéz sóhajjal hátradőlt.
— Erzsi, miért kellett a rokonságot hergelned? Már azt hittük, tényleg valami nagy baj van itt.
— Most boldogok vagytok? — csattant fel Erzsébet. — Jó érzés, hogy mind engem bámultok?
— Azért nézünk, mert hazudtál — mondta Júlia nyersen. — Én majdnem számon kértem Rékát telefonon. Most szégyellem magam.
Réka felé fordult.
— Rád nem haragszom. Te rákérdeztél, én válaszoltam. Az a rosszabb, amikor valaki némán elhisz mindent, aztán továbbadja.
Erzsébet durván megtörölte a szemét az ujjaival. Szépen sírni most nem sikerült neki; a düh eltorzította a vonásait. Rájött, hogy a régi módszer ezúttal nem működik. Senki nem ugrott oda hozzá, hogy vigasztalja. Senki nem fordult Rékához azzal, hogy „ezt azért nem kellett volna”. Még Gábor is hallgatott.
Ekkor Erzsébet bedobta az utolsó lapját.
— Rendben. Ha mindannyiótok szemében ilyen szörnyű vagyok, akkor elmegyek. Még ma. Aztán éljetek együtt a lelkiismeretetekkel.
Réka alaposan végignézett rajta.
— Kitűnő.
Gábor összerezzent.
— Réka…
— Mi az? — fordult felé a felesége. — Anyád azt mondta, elmegy. Van saját lakása a városban. Nem az utcára kerül. A műtét májusban volt, az orvos két hete leírta, hogy a felépülés jól halad, állandó felügyeletre nincs szükség. A gyógyszerek adagolása fel van jegyezve. Hívok taxit. Összepakolunk.
Erzsébet láthatóan nem erre számított. Arra készült, hogy mindenki felbolydul, kérlelni kezdik, hogy maradjon, Réka pedig kegyetlennek fog tűnni az ő „semmibe távozásával” szemben. Csakhogy Réka nem volt hajlandó részt venni ebben a játékban.
— Kidobod a férjed anyját? — kérdezte Erzsébet halkan.
— Lezárom az ideiglenes itt-tartózkodást, amelyet ön ellenem irányuló hadjárattá alakított. Elég jól van ahhoz, hogy szomszédokhoz járjon és családi jeleneteket rendezzen. Akkor ahhoz is elég jól van, hogy visszamenjen a saját lakásába.
— Gábor! — fordult Erzsébet hirtelen a fiához. — Hallod ezt?
Gábor felállt. Az arca szürke volt a feszültségtől, de a hangja nem remegett.
— Hallom. Anya, hazamész.
Néhány másodpercig Erzsébetnek még a szava is elakadt.
— Elárultál.
— Nem. Sokáig úgy tettem, mintha nem történne semmi. Ez egészen más.
Réka nem élvezte ki a pillanatot. Félretette a tabletet, bement a házba, elővette a szekrényből Erzsébet nagy utazótáskáját, majd átment az anyósa szobájába.
A helyiség első pillantásra rendezettnek tűnt. Csakhogy az éjjeliszekrényben ott lapult több csomag gyümölcskenyér, keksz, két alma, egy zacskó dió, egy kis üveg méz, néhány szem cukorka, papír zsebkendők és újságok. Az alsó fiókban Réka egy dobozt talált, benne halmaradékkal, amely már olyan szagot árasztott, hogy azonnal zacskóba kellett kötnie.
— Íme az éhezők titkos raktára — jegyezte meg szárazon.
Erzsébet az ajtóban állt, kivörösödve, megfeszült nyakkal.
— Ne nyúlj a holmimhoz.
— Összepakolom a holmiját. A lejárt ételt kidobom. Nem engedem, hogy indulás előtt még ételmérgezést kapjon, aztán megint engem tegyen felelőssé.
Az anyósa úgy meredt rá, mintha a pillantásával lyukat akarna égetni belé. Réka azonban nyugodtan hajtogatta a köntösöket, fehérneműt, ruhákat, gyógyszereket, iratokat, töltőt, szemüveget és a neszesszert. Nem dobálta a tárgyakat, nem tett bántó megjegyzéseket, nem alázta meg. Mozdulatai pontosak, fegyelmezettek és tárgyilagosak voltak.
Gábor mellette állt, és először nem botrányt látott. Nem hisztit, nem bosszúállást, nem egy gonosz feleséget. Hanem egy nőt, aki végre határt húzott, és nem volt hajlandó az otthonával meg a jó hírével fizetni valaki más uralkodási vágyáért.
Negyven perccel később a taxi megállt a kapu előtt. A vendégek már nem üldögéltek jókedvűen az asztal körül; az ünnep szétesett, de senki sem indult haza. Mintha mindannyian érezték volna, hogy nem egyszerű családi veszekedés szemtanúi voltak, hanem egy hosszú ideje tartó manipuláció végének.
Erzsébet nyári kosztümben lépett ki a házból, kezében a táskával. A kapunál megtorpant, és visszafordult Réka felé.
— Ezt még meg fogod bánni. Ellenem fordítottad a rokonságot.
— Nem — felelte Réka. — Csak megmutattam nekik, mit csinált ön. A kettő között nagy különbség van.
— Én a férjed anyja vagyok.
— Én pedig ennek a háznak a háziasszonya. És az az ember, akit ön bemocskolt.
Erzsébet Gáborra emelte a tekintetét.
— Kisfiam…
Gábor közelebb lépett, de nem ölelte meg.
— Anya, holnap elmegyek hozzád. Megnézem, rendben berendezkedtél-e. Rendelek neked élelmiszert házhoz. De itt többé nem fogsz lakni.
— Ő uszított ellenem.
— A felvétel győzött meg.
Ez volt az utolsó mondat, ami elhangzott köztük. Erzsébet beszállt a taxiba, becsapta az ajtót, és az ablak felé fordította az arcát. Az autó kigördült a kapun, könnyű porfelhőt hagyva maga után.
Réka visszament a teraszra. A vendégek hallgattak. Elsőként Júlia lépett oda hozzá.
— Ne haragudj — mondta. — Tényleg rossz embernek hittem.
— Most már tudod, hogyan kell ellenőrizni, mielőtt ítélsz.
Zoltán komoran rogyott vissza az egyik székre.
— Erzsi mindig szerette, ha körülötte forog a világ. De hogy idáig elmenjen…
— Nem buta — mondta Réka. — Nagyon is pontosan tudta, mit csinál. Épp ezért nem nekem mondta szemtől szembe, hanem a hátam mögött.
Katalin lassan bólintott.
— Az a legszomorúbb, hogy elég lett volna annyit mondania: magányos vagyok, félek a műtét után, legyetek kicsit velem. Mindenki megértette volna.
— Csakhogy az nem ad hatalmat — felelte Réka. — A sajnálat viszont igen.