„ha betoppanna valaki”. Vendég azonban nem érkezett.
Szerdán Erzsébet a mosogató fölé hajolva ette a földiepret, csak hogy ne kelljen tányért elöblíteni utána. Később hosszasan matatott a hűtőben, míg ki nem választotta magának a legpuhábbnak tűnő húsdarabot. Este pedig Gábornak panaszkodott:
— Ma valahogy semmi sem ment le igazán. Egyáltalán nincs étvágyam. Biztos a gyengeségtől van.
Réka néhány felvételrészletet külön elmentett. Nem kárörömből, nem dühből, hanem pontosan, rendben, dátummal és időponttal együtt. Aztán még egy lépést tett: készített egy táblázatot az elmúlt két hónap élelmiszer-kiadásairól. A blokkok megvoltak az áruházi alkalmazásban és az e-mailjei között is. Nem a családi bevételeket írta össze, nem a háztartás teljes költségvetését, hanem kizárólag azokat az ételeket, amelyeket Erzsébet kérésére vásároltak: túrót, halat, pulykahúst, bogyós gyümölcsöket, almát, barackot, sajtot, kefires italokat, édességeket, diétás ropogtatnivalókat, mandulát, gyümölcssajtot és mézet.
A lista elég beszédes lett.
Csütörtök este megmutatta Gábornak az egészet. A férfi a teraszon ült, a munkanap után kimerülten, hideg vizet kortyolgatva, és épp a beszállítóval kapcsolatos gondokról próbált mesélni. Réka elé tette a tabletet.
— Ezt nézd meg.
— Mi ez?
— Az édesanyád éhezése.
Gábor összevonta a szemöldökét.
— Réka, kérlek, ne kezdjük ezt. Műtét után van, nehéz neki. Lehet, hogy mondott valamit a szomszédnak meggondolatlanul.
— Gábor. Nézd.
A képernyőn Erzsébet magabiztos mozdulattal kinyitotta a hűtőt, kivette a pulykafasírtos dobozt, négy darabot átpakolt magának, majd gyorsan az ajtó felé pillantott. Aztán még egyet felvett, és melegítés nélkül a szájába tette.
Gábor elhallgatott.
Réka elindította a következő részletet. Az anyósa az asztalnál állt, kibontott egy csomag pillecukrot, megszámolta a darabokat, kettőt a köntöse zsebébe csúsztatott, egyet pedig azonnal megevett.
— Ez valami vágott anyag? — próbált Gábor erőtlenül tréfálkozni.
— Mindjárt jön a rendezői változat is.
Megnyitotta a harmadik videót. Erzsébet egy zacskó cseresznyével ment a szobája felé — pontosan azzal, amely után később a ház előtt a szomszédnak siránkozott.
Gábor a tenyerébe temette az arcát. A füle vörös lett, ami nála biztos jele volt annak, hogy a szégyen elől nem talál menekülőutat.
— Beszélek vele — mondta végül.
— Nem.
— Hogy érted, hogy nem?
— Úgy, hogy nem most. Ha most odamész, sírni fog, azt mondja majd, hogy én leskelődöm utána, te pedig köztünk fogsz őrlődni. Egy hét múlva pedig már azt meséli majd mindenkinek, hogy kamerákkal figyeltetem a beteg asszonyt.
— Akkor mit akarsz csinálni?
Réka lehajtotta a tablet fedelét.
— Vasárnap családi ebéd lesz nálunk. Te hívtad meg Júliát, az anyját, meg a nagybátyádat is. Anyád azt akarta, hogy mindenki jöjjön el, és lássa, mennyire „alig áll a lábán”. Hát akkor lássák.
Gábor kihúzta magát.
— Réka, ez elég kemény.
— Nem, Gábor. Az a kemény, hogy hónapokon át eszi az én főztömet, édességet rejteget a szobájában, közben pedig azt terjeszti, hogy éheztetem. Az a kemény, hogy szörnyeteget csinál belőlem a szomszédok és a rokonaitok előtt. Megmutatni az igazat azoknak, akik már meghallgatták a hazugságot, nem kegyetlenség. Inkább fertőtlenítés.
A férfi mondani akart valamit, de nem talált szavakat. Réka pontosan látta rajta, hogyan birkózik benne a régi reflex, hogy azonnal védelmébe vegye az anyját, azzal a felismeréssel, hogy a bizonyítékok ott hevernek előtte, olyan egyértelműen, mint egy kés a vágódeszkán.
— Csak ne alázd meg — kérte halkan.
— Ő dönti el, meddig megy el. Én adok neki lehetőséget, hogy megálljon.
— Miféle lehetőséget?
— Meglátod.
Vasárnap már reggel fojtogató meleg nehezedett a házra. A levegő sűrű volt és mozdulatlan, a kerítés mellett álló orgonabokor levelei is ernyedten lógtak. Réka korán felébredt, kiszellőztetett, aztán bezárta az ablakokat, mielőtt a hőség betört volna. Nyugodtan készülődött: hideg kefires leves azoknak, akik úgy szeretik, sült csirke, zöldségek, krumpli, uborkás-zöldfűszeres saláta, gyümölcsital, friss gyümölcs. Erzsébetnek külön puha pulykagombócokat, párolt cukkinit és bogyós gyümölccsel készült túrós desszertet csinált. Pontosan úgy, ahogy az orvos javasolta.
Az anyósa tizenegy felé került elő a szobájából. Világos köntöst viselt, a haja gondosan el volt rendezve, az arca pedig olyan volt, mintha az éjszakát élet-halál harcban töltötte volna.
— Jaj, de jó illatok vannak — jegyezte meg, miközben bekukkantott a konyhába. — A vendégek biztosan jóllaknak majd. Nekem is marad valami?
Réka megtörölte a kezét a konyharuhában, és ránézett.
— Erzsébet, nagyon kérem, ma a többiek előtt ne beszéljen éhezésről.
Az asszony azonnal megfeszült.
— Ezt meg miért mondod?
— Mert nem igaz.
— Ó, szóval már beszélnem sem szabad?
— Nem erről van szó. Figyelmeztetem.
— Fenyegetsz egy beteg asszonyt?
Réka közelebb lépett hozzá. Nem túl közel, nem színpadiasan. Csak annyira, hogy Erzsébet minden szót tisztán halljon.
— Három napon át visszanéztem a konyhai felvételeket. A kamerákról tudott. Gábor is mutatta már önnek, hol vannak. Ha ma újra előadja, hogy nem kap enni, megmutatom, hogyan néz ki az ön éhezése. Dátumokkal együtt.
Erzsébet nem rögtön sápadt el. Először csak az arcára fagyott a mosoly. Aztán megrezzent a bal szeme. Végül erősebben markolta meg a köntöse övét.
— Ezt úgysem mered megtenni.
— Próbálja ki.
A konyhára hirtelen vastag csend telepedett. Odakint valahol gyerekek visítoztak, vízzel játszhattak. A házban egy ventilátor zúgott egyenletesen. Erzsébet most már nem azzal a puha, sajnálkozó tekintettel nézett Rékára, mint máskor. A szemében harag villant — gyors, éles, és egyáltalán nem öregasszonyos.
— Ravasz vagy te — mondta.
— Inkább figyelmes.
— Majd megmutatom a fiamnak, milyen is vagy valójában.
— Ő már látta.
Ez pontosabban talált, mint bármilyen kiabálás. Erzsébet szája résnyire nyílt.
— Látta?
— Csütörtökön.
Az asszony fél lépést hátrált, és megkapaszkodott a szék támlájában.
— Értem. Megdolgoztad a férjemet.
— Nem. Videókat mutattam neki.
Erzsébet egyetlen szó nélkül kiment a konyhából. Réka visszafordult a főzéshez. A keze nem remegett. Már régen eldöntötte: a manipulátor iránt érzett sajnálat ott ér véget, ahol az illető elkezdi rombolni más becsületét.
A vendégek kettőre érkeztek. Júlia az anyjával, Gábor nagybátyja, Zoltán, a felesége, Katalin, és két felnőtt unokaöcs. Az udvar pillanatok alatt megtelt zajjal: autóajtók csapódtak, valaki nevetett, más árnyékot keresett, megint más a kerítés mellé ültetett virágokat dicsérte. Erzsébet úgy ment ki fogadni a rokonokat, mintha kórházi ágyról emelték volna fel az utolsó családi fénykép kedvéért.
— Anya, jól vagy? — kérdezte Júlia.
— Jól, kincsem — felelte halkan Erzsébet. — Már megszoktam.
Réka, aki az ajtónál állt egy kancsó gyümölcsitallal a kezében, oldalra fordította a fejét. Gábor észrevette, és megfeszült.
A teraszon ültek asztalhoz. A nyár szinte rájuk ömlött: a felmelegedett fa, a kapor és a fű illata keveredett, valahonnan fűnyíró hangja szűrődött át. Réka kihozta a fogásokat, mindent kényelmesen elrendezett, Erzsébet ételét pedig külön tálalta. Nem látványosan, nem kihangsúlyozva, de úgy, hogy mindenki számára világos legyen: az asszony előtt ott van minden, amire szüksége lehet.
Eleinte békésen folyt a beszélgetés. Szóba került a hőség, a ribizlitermés, meg az üzlet előtti út javítása. Erzsébet apró falatokban evett, óvatosan, és néhány percenként nagyokat sóhajtott. Réka nyugodtan figyelte, mint orvos a beteget, aki bármelyik pillanatban megszegheti az előírást.
Meg is szegte.
— Milyen jó étvággyal esztek mindannyian — mondta az anyósa, és eltolta magától a tányérját. — Nekem már sok minden nem megy. Elszokott a gyomrom.
Katalin együttérzőn hajolt felé.
— Erzsébet, ennyire rosszul eszel?
Az asszony lesütötte a szemét.
— Ugyan, mit mondjak… Nem akarok én senkit megbántani. A fiataloknak megvan a maguk élete. Én csak útban vagyok.
Gábor ujjai rászorultak a pohárra. Réka letette a villáját a tányér mellé.
— Anya — szólalt meg Gábor halkan. — Ne.
Erzsébet mintha meg sem hallotta volna.
— Reggel kása, este kása. Néha egy alma. De nem baj, én türelmes vagyok. Az én koromban már nem kell sok.
Júlia lassan Réka felé fordult. A tekintetében most nem az a korábbi vádló él volt, inkább aggodalom: érezte, hogy valami mindjárt történni fog. Zoltán is összehúzta a szemöldökét.
— Erzsébet, te műtét után vagy. Ezt nem lehet így csinálni.
— És mit tehetnék? — tárta szét a kezét az asszony. — Kérni megalázó.
Réka felállt.
— Erzsébet, ma reggel figyelmeztettem.
A teraszon abban a pillanatban minden hang elhalt. Még az unokaöcsök is abbahagyták a félhangos beszélgetést.
— Mire figyelmeztetted? — kérdezte Katalin.
Erzsébet arca hirtelen kifehéredett.
— Réka, ezt nem mered.
— Lehetőséget adtam, hogy ne folytassa. Ön folytatta.
Réka a kis szekrényről felvette a tabletet. Gábor mozdulatlanul ült, a tekintete egy pontra szegeződött maga előtt. Nem avatkozott közbe. És ez így volt helyes: most először nem mozdult automatikusan az anyja védelmére.